Költői kép

Minden reggel beleejtem a kekszet a kávémba, és minden reggel ugyanolyan undorral iszom tovább utána. Gombóccal a torkomban várom, hogy mikor fog a puhára és undorítóvá ázott keksz-darab a számba kerülni. Kihalászni kiskanállal nem lehet, az csalás. Meg kell inni, undorodni kell, hogy vezekeljek a reggelért, ami eljött ugyan, de én inkább az ágyamban maradnék és éjszakát játszanék.
Azt mondják, olyan nincs, hogy „magányos ágy”, mert az csak egy költői kép, és valójában az magányos, aki az ágyban fekszik. Tanúsíthatom, hogy az ágyam igenis magányos, sőt én is az vagyok, és ha az ágyamban fekszem, akkor mindketten magányosak vagyunk, és ez a nagy magány körbeölel minket. Betakar, melegen tart, és nincs is kedvem kiszakadni ebből a jóleső magányból.
Ha felkelek, az ágyam magányos marad, mert nem elég, hogy magányos, de már nincs is, aki feküdjön benne. Bár akkor egy fél magánnyal kevésbé magányos, mert én magammal viszem a sajátomat. Nem egyszerű beletuszkolni a ridikülömbe, de általában elfér ott, sőt, ha az esernyőt kiveszem, akkor olyan jól belefér a táskámba, hogy senki sem veszi észre, hogy a magányommal sétálok az utcán. Csak az a bosszantó, hogy ilyenkor általában esni kezd, és mindig elázva érek haza.
Mindenesetre az biztos, hogy egy ágynak teljesen mindegy, hogy fekszenek-e benne vagy nem, ettől függetlenül is lehet magányos. Mondjuk az is biztos, hogy ha te itt lennél, és ketten feküdnénk az ágyamban, egy fél magánnyal rögtön kevesebb lenne körülöttünk. Az már nem tart annyira melegen és nem burkol úgy be, úgyhogy még felkelni is több kedvem lenne.
Ha az ágyam látná, hogy már nem vagyok magányos, lehet, ő sem lenne az. Akkor szépen elcsomagolnám a magányunkat, bele a kartondobozba, le is ragasztanám, és feltenném a szekrény tetejére, ahonnan levettem, mikor elmentél – azóta morzsálom a kekszet a kávéba egyébként.