Társkeresős gondolatok - Socfest

Társkeresős gondolatok

Olvasási idő: 5 perc

Kedves Érdeklődő! Netes társkereső időszakomból láthatsz itt 4 naplóbejegyzést.

A hely szelleme

Miután újraraktam az oldalam – távozni akartam az itt keresők sorából -, úgy döntöttem, nekifutok egy újabb, kibővített keresésnek. Talán túl szigorú, válogatós és elhamarkodott voltam az első körben. Lelkesedésem nőtt a srácok pásztázásában, a “csakazértistalálokittvalakitakirekíváncsileszek” új lendületet adott. Talán nyolc srácot jelöltem be (ami tőlem meglehetősen komoly teljesítmény) és egy levelet írtam. Szimpatikusak, többnyire megnyerőek voltak. (Ha te is köztük voltál, örülhetsz magadnak – nekem is jól esett minden levél, jelölés és szavazat, amit kaptam.) De nem sok reakció érkezett a kiszemeltjeimtől…

ÉS ITT JÖTT A KÉPBE A HELY SZELLEME. 

Amikor a levelekre, jelölésekre reagáltam, valahová pozicionáltam magam éppúgy, ahogy a kezdeményező partnert is. Valamiféle értékességi, “ennyit érek” szintre az “ilyen vagyok” mellett. Ezidáig a szint és/vagy a terület elment egymás mellett. Aztán helyet foglalva a másik oldalon, hasonló módon ítéltettem. Az elmúlt két hétben a hely szelleme elválasztott minket: engem és a jelölt vagy jelölő partnereimet.

Vajon mennyire van reális képünk önmagunkról és mennyi jöhet át egy-egy adatlapon abból az emberből, aki mögötte helyet foglal? Nagy eséllyel torzít a kép, ami magunkról él bennünk, valami mást kommunikálunk kifelé és megint más lecsapódik a másik emberben. Visszafelé ugyanez. Mennyi ér el a valós(?) önmagunkból a másik ember valós(?) önmaga felé, s hogy még nehezebb legyen: éppen ezen a társkereső felületen hogyan?

Sokan királylányoknak hisszük magunkat és keressük a szőke herceget; aki pedig talán pont csak a békát pillantja meg bennünk elsőre. Esetleg másodikra is – ha ugyan pillant még ránk másodszor is. A mi békáink pedig ugyanígy járnak.

Te miként látod magadat? És miként látsz engem?

Pasik és parák

A randiig/személyes találkozásig el nem jutó pasikon agyaltam. Azokról, akik legalább többnyire aktív kommunikációt tartanak fenn a lánnyal, akit kiszemeltek (“tetszik”-eltek), de amikor találkozásra kerülne a sor, valami mindig “közbejön” részükről.

Nekünk csajoknak – az állítólagos “gyengébb” nemnek – ajánlatos beépítenünk némi előszűrőt, mielőtt az első talira elmennénk, hogy ezáltal is védjük biztonságunkat. Néhány mail, msn, vagy skype, esetleg telefon után már van némi támpont a beszélgetőpartnerről, és nem mellékesen ezalatt megtudhatunk néhány további dolgot is a (sok mindent el)döntő találkozás előtt. Mérlegelünk, vajon megfelelő-e a másik számunkra, és nem utolsó sorban, vajon mi magunk megfelelünk-e majd neki.

Talán a kevés tapasztalatom az oka, hogy azt hittem, a pasiknál jóval kevesebb egy találkozás mérlegelésénél az ellenérv. Szimpi/nem szimpi, tetszik a képen, vagy nem tetszik, passzoltak-e eddig a gondolatok, lát-e benne valamit, el tud-e valamiféle kapcsolatot az illetővel képzelni vagy emberként kíváncsi-e rá, és talán már túl is komplikáltam a szempontokat…
DÖNT ÉS A DÖNTÉSÉNEK MEGFELELŐEN CSELEKSZIK. Előítéletes elvárást megfogalmazva: hisz ettől (is) férfi!

És hogy mi a tapasztalat?
:) Nem ez!

Személyes élményként három lemondott találkozás után, egy barátnőm a 4. lehetőségről is beszámolt, egy-egy srácot kiemelve ízelítőül.
Nézzük meg újra a “Nem kellesz eléggé“-t? Küldjük a srácokat döntés-tanfolyamra, viselkedés-tréningre, hogy amit vállalnak, legalább gerincességből megtegyék? Őszinteségre taníttassuk őket, hogy legközelebb vállalják fel a cselekedeteiket? (Mellesleg: ha nem jövünk be, miért még a további érintkezés? Unaloműzésnek megfelel, de egy személyes találkozást már nem ér az ismerkedés?) Önbizalom-fejlesztésre van szükségük, hogy vállalják önmagukat teljes életnagyságban? PARA VAN A MEG NEM FELELÉSTŐL?!

Sorolhatnám még: talán rosszul állunk hozzájuk, talán máshonnan jön valami “megnemfelelési képzet”, vagy nem is ismerkedni vannak itt, hanem mondjuk csajokat szívatni. Nem fér el a tali a többi randi között, esetleg élőben hiányzik az X a jobb felső sarokból. Hirtelen ennyi az ötlet.

Én emberinek tartok egy új esélyt, mert van, amikor valami tényleg közbejön. És csalódást élek meg, amikor visszaélnek a bizalmammal. De a frusztrációtól és a kíváncsiságtól is nagyobb a félelmem, hogy ezek a srácok milyen kételyeket élhetnek meg, ha mindenféle kötelezettség nélkül nem vállalnak be egy face to face beszélgetést az állítólagos kiszemeltjeikkel. Valamiféle általánosabb, generációs probléma lenne? Vagy egyszerűen nem volt szerencsénk?

Msn vs. személyes találkozás

Találkozás nélkül msn-ezni valakivel különleges élményt adhat. A msn a fantáziavilág kapuja. Itt kevés infó van a másik embertől, emberről, a hiányzó részeket pedig kiegészíti az olvasó képzelete. Az információcsere elég kis része jut el verbális kommunikációval (forrása válogatja, de valahogy 10-20% körül), a többi nonverbális úton. Ha valakinek csak a betűi érnek el hozzánk, alig jut nekünk valami belőle. Lehet elővenni a korábban megismert mintákat, jó és rossz berögződéseket éppúgy, mint keresni a betűk között az ideált. És farigcsálni, farigcsálni, farigcsálni…

A kifaragott kép akkor lesz igazán érdekes, amikor lehull a lepel a modellről. Amikor továbbítódik a kommunikáció eddig hátramaradt nagy szelete, és a hiányzó infókat nagy dózisban pótolja. Aztán persze kisebb szeletekben is. Mekkora az esélye, hogy a képzelet legalább nagyjából fedi a valós képet? Elég-e a jó emberismeret? Lehet-e elegendőt és elég jót kérdezni egy szinte passzoló képhez? Van-e elegendő mintánk, hogy a valós egyén az egyikhez vagy az ismertek keverékéhez közel illeszthető legyen?

Azt írtam, különleges élményt adhat. Talán nem utolsó visszajelzés önmagunk felé, milyen gondolatok, érzések ébrednek bennünk – mint msn-ezőkben -, egyáltalán hogyan közelítjük meg a partnert. Mindenkiben “ugyanazt” véljük-e látni – akár gazembert, akár álomherceget -, tudunk-e teret adni önmaga felfedéséhez, mennyire szelektív az infóbefogadásunk és kiszínezzük-e a megmaradt teret. Az msn a fantáziavilág kapuja, de azt kell, hogy mondjam, néha nagyon jó fantáziálni.

Nemek (h)arca

Az elmúlt bő 1 hétben kaptam hideget-meleget. Volt számomra kellemes, folytatásra esélyes randin, ami után vélhetőleg “tartalékos” lettem volna; hosszú, folytatáson hezitáló találkám, ami után én voltam kénytelen nemet mondani; meg mély, kölcsönös hallgatásba burkolódzó, nem lesz semmi légyott. Megkaptam az első “aranyos vagy, de nem téged kereslek” rövid üzenetet; az arcomba tolták (hálás vagyok érte), hogy a vétóm a párkapcsolat irányába nem jelent utat a barátság nevű utcába; és egy (jobban mondva négy) pasizás szempontjából borzalmas, szombat esti buliban is voltam.
A kereslet és kínálat még mindig nem nálam találkozik.
A nemek oda-vissza előfordulnak, és nekem nem olyan egyértelmű, melyik “fáj” jobban. Ti, pasik nem kis “tűzpróbákon” eshettek át, a kezdeményezés privilégiuma miatt az elutasítást is gyakrabban megtapasztalhatjátok. Miután ebbe jobban belegondoltam női lélekkel, nőtt irányotokba elismerésem. Mi, nők talán megedződnénk, talán sosem csinálnánk hozzátok hasonlóan.
Visszatérve a hagyományosabb szereposztásra: nekünk alapvetően mégiscsak az igen és a nem marad. Én magam a nemet (úgy általában) olykor tragikusan élem meg, holott nem jelent mást, mint mondjuk egy lezárt utat. Sarkítva: lehet vele élni, másfelé fordulni, nem zár el életszükségleti kelléket, nem is feltétlenül oszt pofonokat. Csak egyszerűen más tendenciát kerestet, és kifejezi például a más irányú szándékunkat. Nehéz szívvel adom a “nemet”, de a meghirdetett státuszra – úgy tervezem – csak egy szerencsés kiválasztott juthat.