Amikor első köreimet róttam a városban, még nem éreztem a hangulatát. Több napi sétálás kellett ahhoz, hogy megtaláljam azt a mesevilágot, amely végül teljesen elvarázsolt. A budapesti Duna-part után a várost átszelő Liffey folyó és hídjai nem töltöttek el csodálattal, viszont a város parkjai semmihez sem foghatóak. A természet adta gyönyört pedig az ember alkotta köztéri szobrok pompája egészíti ki. Írországba, Dublinba kalauzolom tehát az olvasót, de nem a szokványos Guinness, Temple Barról szól a történet, hanem a parkokra, szobrokra fókuszálva mesélem el, milyen. Így aki legközelebb odalátogat, már nyitott szemmel, a részletekre figyelve szemlélheti a környezetet.
Ha Dublinról van szó, hol máshol kezdhetném, mint a Phoenix Parkban, amely most ünnepelte 450. születésnapját. Az európai fővárosokban a legnagyobb zárt, rekreációs terület. Több kocsiút is átszeli. Egyik kis csücskében fekszik az állatkert, valamint több hivatali épület is, mint például az elnöki rezidencia és az Amerikai Nagykövetség. Ezek az építmények jelzik a park területének nagyságát, pláne, ha belegondolunk abba, hogy csupán kis szeleteket foglalnak el belőle. Nem tartozik a kedvenc helyeim közé a felsorolásban, de aki a városban jár, mindenképp látogasson el ide. Hatalmas fáival, zöld gyepével remek hely egy kis reggeli kocogásra, vagy egy kis baráti piknikhez, ha az időjárás is úgy akarja. A békés sétálgatás közben kis szarvascsordákkal futhatunk össze, amint épp előttünk kelnek át a járdán. Megszokták már az emberek közelségét, nyugodtan legelésznek az út menti réteken.
Ha átkelünk a folyón, a déli oldalra érkezve az ír nemzet háborús emlékparkjára lelünk. A bejárattól hosszú, fákkal övezett út vezet egy kupolához, ahonnan délre fordulva jutunk el egy épületekkel szegélyezett rétre. Az odavezető lépcsősor tetején állva előttünk tornyosul a háborúban életüket vesztett íreknek felállított „Háború Kő”. A felfelé magasodó keresztet ugyancsak fehér gránitból készített körív öleli át, így formázva egy oltárt. A tér két oldalán növényekkel befuttatott lugasok állnak, két-két épület közé fogva. Odasétálva kör alakú rózsakerteket találunk. Akár egy kis ékszerdoboz bújnak meg az építmények mögött.
Én nem a tipikus látványosságokat sorra vevő turista vagyok, szeretem egy kicsit magamba szívni a város hangulatát, ezért elindultam a folyóparton egy kisebb sétára is. Az O’Connell-hídtól haladva elmentem egészen a Samuel Beckett-hídig, ahonnan aztán a folyó túloldalán visszasétáltam. Így leltem rá pár csodálatos szoborra a rakparton. Az első egy tengerészt ábrázolt, amint a hajókötelet húzza. A Jeanie Johnston Múzeummal 
szemben található, amely egy régi vitorlás a folyón. A másik oldalon, visszafelé haladva az éhezőknek és a világ szegényeinek felállított szoborcsoportra bukkantam. Bronzból készült, lesoványodott, bő ruhákban lévő, holmiijaikat magukhoz szorító emberek alkotják, ami kissé ijesztően hat, vagy kíváncsiságot kelt a nézőben, hiszen az alakok a semmibe merednek. Az elől álló szobrok mind felfelé tekintenek, és bár csupán élettelen fémből vannak, mégis szomorúságot és bizonytalanságot keltenek az emberben.
A következő állomás a Trinity College kertje. Ez Írország legrégebbi egyeteme, több évszázada működik. Olyan híres emberek tanultak itt, mint Jonathan Swift, Oscar Wilde vagy Samuel Beckett. A könyvtár turisták által is látogatható, itt őrzik a kelták könyvét is, amely az ír történelem egyik ékköve. Nem csupán az egyetem épülete miatt látogathatunk el ide. A kertben tavasszal gyönyörűen rügyező fák sorakoznak, amelyek 
hatalmas zöld pázsitot öveznek, alattuk pedig padokon pihennek meg az órák közti szünetekben a hallgatók. A hozzájuk vezető úton egy káprázatos, forgó szobrot is elhelyeztek, amely egymásba ékelődő bolygókat ábrázol. Olyan mintha a bennük lévő fogaskerék-motívumok hajtanák a szerkezetet. Az esős városban néha kikandikáló napfényben az arany bolygó szikrázva fénylik az ódon épületek falai között.
Nem is kell messzire mennem, hiszen az egyetem déli kijáratánál az út túloldalán, az egyik ház előtti parkolóban bámulatos, csempézett falra bukkanok. A mozaikdarabokból készült alkotás egymással küzdő harcosokat, teremtményeket ábrázol. Olyan érzést kelt, mintha a nap vonzásában két világ csapna össze. Az elemek háborúja ez, föld-víz, ember-ember, állat-állat ellen vív egy végtelennek tűnő csatában rajta.
A Grafton Street-en bandukolva, amely Dublin egyik sétálóutcája, a belváros talán legforgalmasabb közparkjába ütközünk. A St. Stephen ’s Green-be. Ebből az irányból egy diadalív alkotja a bejáratot, ahonnan kis tavacskákhoz lyukadunk. Sirályok seregeivel, átívelő gyaloghidakkal és pagodákkal teremti meg az idillikus hangulatot a táj. A tavak közt átvágva a tér közepén tulipánokkal és színes virágokkal díszített, négy részre osztott, köríves pázsitra lelünk. A belső rész túloldalán kis játszóteret alakítottak ki gyerekeknek, mellette pedig hatalmas gyep terül el, ahol párok, meg családok táboroznak plédjeiken.
Utolsó, általam fellelt zöldövezet, ami számomra a legkedvesebb, épp a St. Stephen’s-től pár perc sétára található. Ez a Merrion Square. Ami szerintem hihetetlenné teszi ezt a helyet, a kettőssége. Ahogy belépünk a kapun egy burjánzó, bokrokkal, fákkal zsúfolt 
ösvényt találunk. Rejtélyes érzés ezeken a kis csapásokon haladni a tér gyomra felé. Itt-ott elrejtve szobrokra bukkanhatunk. Az egyik sarokban például feltűnt nekem Oscar Wilde, amint egy hatalmas, kőből kifaragva kacsintott le rám. Nem véletlen, hogy itt állítottak emléket neki, hiszen a szomszédban, a Merrion Square-en cseperedett fel, a dublini nagypolgárok életét élte. Végül megleljük a belső, más parkokhoz hasonlóan tulipánokkal ékesített részt, ezúttal azonban kisebb, meghittebb és a hátunk mögött magasodó fákkal, sűrű bozótossal erős kontrasztot alkotva. Oka lehet a csodálatomnak, hogy látogatásomkor kevesen tartózkodtak itt, így szarkák, valamint mókusok futkostak a közelemben.
Csupán pár napot töltöttem a városban, de minden nap újabb és újabb parkokat akartam még látni. Az a nyugalom, és feltöltődés, amit merítettem ezeken a helyeken, semmihez sem fogható. Az emberekkel zsúfolt városban, a turisták által népszerű helyeken a feszültség és a rohanás keríti az embert a hatalmába, azonban amikor a zöldövezetekbe ér, elárasztja a béke. Meglepő volt számomra, hogy egy-egy szobor milyen nagy hatással van rám, erős érzelmeket képesek kiváltani. Olyan részletekre figyeltem fel, és olyan ámulatba ejtő szépség tárult elém, amelyet sosem fogok magam mögött hagyni.
