Ülök a szobámban, és próbálom összetömöríteni az emlékeimet az első Aerodrome-ról. Sokáig gondolkoztam azon, hogy menjek-e vagy sem, tekintve hogy hétfőre tették, én pedig (mint sokan mások) melózom, de hát Rob Zombie meg Limp Bizkit! Jó ötlet volt rábeszélni magam, hogy ne érdekeljen, hány órát alszom, hiszen felejthetetlen élményekkel gazdagodtam.
Ciki vagy sem, de nekem valahogy kimaradt a Powerman 5000 a zenei életemből. Ismerem a nevüket, meg 1-2 számot, és itt véget is ér a történet. Egészen mostanáig. Valljuk be őszintén, hogy hétfő délután 5 óra körül nem sok ember jön koncertre, én is csak a délelőttös beosztásomnak köszönhetem, hogy időben megérkeztem. A csekély létszám ellenére egy pörgős, remek koncertet toltak a fiúk. Nekem még mindig a How To Be A Human cseng a fülemben, az tényleg leküldte a fejemet a helyéről.
Kisebb szünet után következett a Battlecross. Nem vagyok thrash metál rajongó, de a Megadeth helyett fellépni elég hálátlan sors. Főleg akkor, ha szinte senki se ismeri a zenekart, viszont teljesen jól kezelték a helyzetet. Az énekes annyira jó fej volt, többször is megköszönte, hogy nem fújjoltuk ki őket, és hogy itt lehetnek. Egyszer még bocsánatot is kért, hogy ők nem a Megadeth. Azért külön tisztelet a részemről, hogy hörgés-visítás közben headbengelt a frontember. És mindenki más is: az egész banda, meg a közönség, végig az egész koncerten. Repültek a hajkoronák. Roppant szimpatikus társaság, szívvel-lélekkel játszanak, és hiába nem kedvencem az általuk képviselt műfaj, tetszett az előadásuk.
Izzik már a levegő, a színpadot meg nagy erőkkel pakolják, és egyszer csak durr a képünkbe, megjöttek Rob Zombiék a Dragula-val. Igaz a hír, hogy hatalmas showt csinálnak – a zenekar már önmagában egy látványosság. Hatalmas molinók, mindenki kimaszkírozva, különleges mikrofonállványok, majdnem minden számnál gitárcsere, óriási lufik, fények… Fergeteges volt. Saját dalokon kívül felbukkant 1-2 feldolgozás is, például az Am I Evil? amit én Metallica-dalként ismertem, de egy jó barátom felvilágosított, hogy tévhitben élek (az eredeti szám a Diamond Head zenekar érdeme 1980-ból). Az együttes és a közönség annyira együtt tombolt, hogy még órákig tudtam volna velük sodródni (jó dolog ez az indrustial), de könnyes búcsút kellett intenünk Zombiéknak is. Remélem, ők is jól érezték magukat, és még visszajönnek Magyarországra.
Hosszabb hangvételű szünet után azon kaptam magam, hogy lassan lépni se lehet a Budapest Parkban, és szinte mindenkin baseball sapka van. Félreértés ne essék, szeretem Fred Durst munkásságát, és kíváncsian vártam a Limp Bizkit setlist-jét. Ha nem is látszott rajtam, kitörő örömmel fogadtam a dalokat, ugyanis pár szám kivételével azok csendültek fel, amelyeket „folyamatosan” hallgatok. Lásd: Rollin’, Nookie, My Generation, My Way, Boiler, Faith, Take A Look Around, Break Stuff. A koncert 2/3-ánál volt egy kis visszatekintő a nagy slágerekre, pár ütem erejéig szólt a Master of Puppets, Welcome To the Jungle, Heart-Shaped Box, és a Smells Like Teen Spirit is. Egy feldolgozást játszottak csupán (ezen mosolyogtam a legtöbbet, és énekelésre is vetemedtem), egy eredetileg George Michael dalt – igen, ez a Faith. Nagyon hirtelen lett vége a koncertnek, habár az is igaz, hogy nem sokkal már elmúlt 11 óra.
Összességében sikerült fesztiválhangulatba kerülnöm az este folyamán, és semmiért se adnám az élményeimet. Hiába éreztem magam félig élőhalottnak másnap a munkahelyemen, teljes mértékben megérte elmenni. Köszönöm a Budapest Parknak ezt a felejthetetlen délutánt/estét, remélem hagyomány lesz Magyarországon az Aerodrome Fesztivál! A képekért (és a társaságért) köszönet a Rockvilág.hu munkatársainak!