Ickarus, a berlini techno DJ éppen koncertet ad, amikor belecsöppenünk az életébe a mozivásznon keresztül. A főszereplőt Paul Kalkbrenner alakítja, aki maga is egy elismert lemezlovas a mindennapokban.
A rendező, Hannes Stöhr egy fiktív történetben próbálja bemutatni a keletnémet alternatív partykultúrát, amely jellemző volt a rendszerváltás utáni évekre. Icka pályája folyamatosan felfelé ível: koncertek sorozatát adja szerte Európában, folyamatosan jelennek meg új albumai, egyre több ember ismeri meg az utcán. Ám mint minden siker, ez sincs ingyen, főszereplőnk kábítószerfüggőséggel küzd.
Egészen addig nincs is gond, amíg a megszokott helyen, a megszokott dílertől a megszokott pörgetőket kapja Ickarus. Egyik fellépesekor azonban valami olyan anyagot szed be, amely későbbi elmondása szerint őt is kikészíti. Másnap reggel egy hotelben találja magát, amint épp a reggelijét “majszolgatja”. Ezután egyértelmű, hogy irány az elvonó. Felmerül az örök kérdés, mint minden más drogos filmben: tovább folytatja-e a cuccozást a főszereplő, amellyel megvált egy last-minute repjegyet a halálba, vagy befekszik a szanatóriumba és kigyógyul a függőségéből.
Sajnos a válasz nem ennyire egyszerű. A népszerű DJ-nek be van táblázva a naptára, a kiadója sürgeti az újabb megjelenésekkel, lemezbemutatókkal, illetve a menedzsere – aki egyébként az élettársa is – próbál minél többet kihozni a techno-művészből. Ezután kezdődik a nagyon hosszan tartó őrlődés; leszokás vagy zene, leszokás és zene. Egészen a legvégéig még a néző sem tudja eldönteni, hogy milyen utat választ Icka, sikerül-e leállnia a zene erejével, vagy pont a művészet lesz az, ami visszacsábítja őt a bűnös útra.
Joggal merül fel a kérdés bennünk, hogy vajon miben más ez, mint egy hasonló kábítószerfüggőségről szóló, vagy mint egy drogos zenészről szóló film. Valószínűleg mindenkinek az a válasza, hogy semmiben. Maximum annyiban, hogy itt egy berlini minimal-techno DJ-ről szól a történet, akinek az alkotásai – amelyet többen csak kábítószerrel tudnak élvezni – segít a leszokásban.
A film képivilága egészen magával ragadó, mivel egymást váltják a felpörgött bulis részek és a lassan kibontakozó művészi csendéletek. Az operatőri munka is igen kiváló, nagyon hitelesen mutatja be az éppen aktuális érzelmi és hangulati ívet. Ezen kívül a történetnek magyar vonatkozása is van, a főszereplő barátnőjét és menedzserét, Mathildét Lengyel Rita alakítja.
A betétzenéit a főhőst alakító Paul Kalkbrenner szerezte és az album címe is a Berlin Calling nevet kapta a film után. Egészen biztosan ez a legismertebb lemeze a berlini DJ-nek emiatt, ám akinek bejön ez a stílus, ez az életérzés, annak érdemes meghallgatni a többit is.
Aki pedig igazi Kalkbrenner-fanatikusnak érzi magát, annak ott a helye a Szeptember 8-ai koncerten a Budapest Parkban!
