Al Pacino most egy kivénhedt rocksztár bőrébe bújt. 40 év zenélés, drog, pia, turné, könnyű nők (akik legalább egy 20-assal fiatalabbak), mindig ugyanaz a nóta. Aztán a 60. születésnapi buli után a menedzser ajándéka – bumm – megváltoztat mindent.
Danny Collins (Al Pacino), az öregedő rocksztár régi slágereivel haknizik. Úgy tűnik, mindene megvan: pénz, hírnév, gyönyörű menyasszony és még mindig megtölti a stadionokat rajongóival. A hajdani vad rockert a kemény évek, a félresikerült kapcsolatok és az esténként újra meg újra előadott nóták lassan kikészítik. Amikor managere (Christopher Plummer) megmutat Dannynak egy levelet, amelyet John Lennon írt neki 40 évvel ezelőtt, úgy dönt, ha kicsit megkésve is, de megfogadja példaképe tanácsát, és mostantól azt teszi, amit a szíve diktál.
1972-őt írunk, Danny épp most lett híres, és interjút ad a Chimes Time magazinnak. A riporter John Lennon-hoz hasonlítja dalszövegeit, és ettől az információtól bizony “összeszarja magát” főhősünk. Aztán történik, amit történik – fentebb említve a beharangozóból. Ugorjunk is a szülinapi bulira. Torta, sok szép nő a medencébe, öreg hapsik a parton – mindenki, sorban állva csorgatja nyálát. Leisszák és/vagy bedrogozzák magukat, ahogy Sophie is, a menyecskejelölt. Kiütve fekszik a lány a zöld fűben, a medenceparton, falatnyi ruhája alig takarja habkönnyű testét. Danny és Frank ücsörögnek a napozóágyon, elemezgetve a látképet. “Tényleg ez kell neked?”
Frank 3 hónapja tartogat egy ajándékot, amire nagy nehezen akadt rá. Bizony, most kerül átadásra a John Lennon által írt levél, ami sose jutott el Danny-hez, pedig potom 40 év múlt el. Letömörítve a levél lényege, hogy legyen hű önmagához és szeresse a zenét. Danny gondolkodóba esik, és felcsendül az Imagine. “Mit is kellett volna másképp csinálnom? Hogy lehet változtatni a hibáimon? Nem késő jóvá tenni mindent?” Kérdések hada zúg a fejében. Mindenesetre másnap fogja magát, korábban hazamegy, összepakol. Előkerül a “tesz-vesz”-cimbora, aki Sophie-ba is tesz-vesz, de semmi baj, várható, hogy a menyecske félre… Be a Mercibe, és hopp-hopp, Hilton Hotel. Határozatlan ideig kíván megszállni a főhős, a lakosztályba felkerül a zongora, hogy ama szent helyen foganjanak meg az új dalok kifacsart és elveszett sztárunktól. A szálloda igazgatónője egy bájos és visszautasító, középkorú hölgy, Mary személyében. Érzelmi szál pipa, kitartóan hívja vacsorára Danny.
Következő szál: Danny-nek van egy felnőtt fia, akit még sose látott. Keressük fel, és barátkozzunk össze vele – fú de jó ötlet, ám persze közel sem annyira egyszerű. Tom felnőtt férfi, építkezéseken dolgozik, van egy remek felesége, egy kislánya és jön a következő baba. Utálja az apját, nem akar tőle semmit, Danny mégis dacol, és az élete része akar lenni. Keres egy magániskolát a hiperaktív kislánynak, befizeti, foglalkozik a családdal, próbál apaként viselkedni. Mit ad Isten, amikor azt gondolnánk valami jól alakul, kiderül, hogy Tom baromira beteg. Persze erről senki sem tud semmit, ő is csak véletlenül böki ki a turnébuszban. Mentsd meg fiad, és állj mellette, amikor a legnagyobb szüksége van rád, ha már eddig nem tetted – szól a lelkiismeret.
Azt kihagytam, hogy a szerelem, család mellett ott a pénz is, amivel kapcsolatban pont egy turné kellős közepén döntött úgy, hogy kiszáll és követi a szívét. Ebből kifolyólag nem alakul fényesen a bankszámlája. Lényegében a többit ki lehet találni. Ír egy új dalt, amit a kisközönség előtt megpróbál elénekelni, de a közönség a legnagyobb slágerét kántája, Danny pedig nem mer kiállni Mary és a családja mellett azzal, hogy csak azért is az új dalt énekli el. Valamit felépít, majd megint lerombolja. A szállodából való kiköltözésnél Mary-re hagyja a bekeretezett John Lennon-levelét, majd fiával együtt ücsörög a váróteremben, ahol a doki kimondja a halálos ítéletet – vagy sem.
Igazából vegyes érzelmekkel jöttem ki a moziból. Nem rossz film, vannak benne jó poénok, ugyanakkor elgondolkodtató. Az igazi mondanivalója szerintem az, hogy ha valamit igazán szeretnénk, el tudjuk érni, soha ne adjuk fel. Sokszor, sokat hibázunk az életünk során, de az ember képes megváltozni és sosem késő újra megpróbálni helyrehozni a dolgokat – aztán vagy sikerül, vagy nem.