Fogós kérdés, amely egyike a tízmillió szövetségi kapitány országában az elmúlt bő 25 év (Magyarország utolsó VB részvétele óta eltelt idő) során leggyakrabban feltett kérdéseknek. Gyakran szokás idézni a témában Montecuccoli gróf szállóigévé vált szavait – miszerint a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz -, mint a probléma megoldásának szükségszerű és egyedüli forrását. De vajon valóban ezen múlik minden?
A múlt csütörtöki Anzsi Mahacskala – Kispest Honvéd Európa Liga-selejtező tökéletes iskolapélda volt a probléma boncolgatásához. Ahogy a közvetítés során is elhangzott, pénzügyileg óriási a különbség a két gárda között. A fiatal orosz klub tulajdonosi körében talicskaszám áll rendelkezésre a rubel (vagy inkább az eurómilliók), így csábították oda például a 2000-es évek egyik legjobb támadóját, a kameruni Samuel Eto’o-t és még néhány, európai szinten is magasan jegyzett játékost. A legbeszédesebb adat, mint ahogy ez akkor el is hangzott, hogy az Anzsi játékoskeretének összértéke 114 millió euró körül mozog, míg a Honvéd esetében ez a mutató mindössze 4 millió euróra rúg. Ugyan a kérdés lényegéhez nem kapcsolódik, de megjegyzendő, hogy a pályán nem mutatkozott ekkora különbség a csapatok között; noha az oroszok az első félidőben több gólt is szerezhettek volna, igazán értékelhető teljesítményt szinte csak a legnagyobb sztár, Eto’o nyújtott, nélküle jóval kevesebbszer lett volna veszélyben a magyar kapu. Összességében orosz részről akár csalódásnak is értékelhetnénk a látottakat. Ugyanakkor aki követi a magyar focit, az tisztában van az erőviszonyokkal, és reálisan nem várhatott csodát a Honvédtól. A helytállás tisztességes volt, és a meccs összképében ha a döntetlen nem is, de az idegenben szerzett gól azért benne lett volna.
Ennyit magáról a meccsről, de mi is volt igazán szembeötlő, ami miatt a górcső alá került ez a mérkőzés? A játékosok közötti sebességbeli és technikai különbség. Míg a futások során felvett párharcok száma elenyésző volt, nem egy esetben az oroszok 1 méteren akár 2-t is vertek a velük „szemben állóra”. Különösen kellemetlen volt, amikor ez a magyar tizenhatos magasságában történt… A másik tényező, ami miatt nem is alakulhatott ki folyamatos játék a Honvéd részéről, hogy a játékosok nem tudtak egyből, gyorsan passzolni. Míg az oroszok egy labdaátvétellel akár helyzeti előnybe is tudtak kerülni, nem beszélve az egyérintős passzokról, magyar részről ugyanez úgy nézett ki, hogy egy játékos jó esetben magával egyvonalban, rosszabb esetben hátrafelé tudta átvenni a labdát, aminek egyenes következménye volt az előre játék helyett a hátrapasszolás. Az, hogy valaki átvétel nélkül, egyből passzoljon, sajnos nem volt gyakori eleme a játéknak. A váratlan megoldások is hiányoztak, amikor valaki mégiscsak vállalkozott valami fitneszesre, ott belépett a képbe egy újabb bosszantó technikai hiba, a hosszan megtolt labdák képében. Az eddig leírtakból kikristályosodik, hogy a problémák mibenlétének megállapításához nem kell taktikai szintekre emelkedni az elemzésben, már itt egyértelműek a hiányosságok. Mondhatnánk, megfelelő alap nélkül nem lehet – de legalábbis nem érdemes – házat építeni.
A nemzetközi futballhoz való felzárkózáshoz már ezeken az elemi szinteken be kellene avatkozni, hiszen a két konkrét problémás terület, a futás és a labdakezelés a labdarúgás alapelemei. Ezeken pedig nincs mese, csak edzéssel és gyakorlással lehet fejleszteni. Az pedig, hogy ez pénzkérdés lenne, erős túlzás, hisz ezekhez nem kell más, csak kellő elszántság és akarat. Az tán csak nem utópia, hogy ha valaki eleget erősít és edz, akkor gyorsabban fog tudni futni, illetve ha – persze azért a szükséges minimális tehetséget, érzéket feltételezve – egész álló nap gyakorol, akkor javul a labdakezelése.
A recept tényleg ilyen egyszerű lenne? Valamiért mégsem változik semmi. Miért? Ki kell mondani, a közeg miatt. Lehet dobálózni hangzatos szavakkal, mint futballkultúra, de lehet sokkal prózaiabban is fogalmazni. Mint sok más területen is, a magyar mentalitással, szemlélettel van probléma. A fentebb leírt megoldás rengeteg munkával jár az egyén, a játékos részéről. De a magyar ember nem “hülye”, csak akkor dolgozik, ha az megéri neki, vagy legalábbis szükséges a létfenntartásához. Hiszen amíg elég a kevesebb is, miért kellene többet tenni, nemde? Ez pedig hibádzik a magyar közegben. Sajnos amíg a klubok nem követelnek meg többet a játékosoktól, addig nem várhatunk komoly előrelépést.
A képlet persze sajnos nem ilyen egyszerű. Sok esetben hiányzik a belső motiváció, a jobbá válás igénye. Holott igazán jó futballista csak az lehet, akiben munkálkodik némi Babits Mihályból, a soha meg nem elégedés igénye – a saját teljesítménnyel szemben. Hogy mindig jobb akarjon lenni a többieknél. Vannak persze ilyen emberek, sőt, egészen fiatalon szinte mindenki így indul neki, aztán valamikor sokakból kiveszik. Szélsőséges példákat felhozva: Egészen alacsony szinten is vannak jó mentalitású játékosok, akikből ugyan soha nem lesz NB1-es „sztár”, de a maguk közegében kiemelkedőek lehetnének. Aztán az ifiben vasárnaponként rendre az edző rokona kap lehetőséget, vagy pedig egy kedvezményezett kapja meg az ő posztját, ő meg kénytelen olyan poszton játszani, ami nem illik hozzá, és így nem tudja a maximumot nyújtani. Csoda, hogy ezek után esetleg elmegy a kedve az egésztől? Vagy vegyünk kicsit magasabb szintet: egy NB1-es klub utánpótlásbázisán nevelkedő fiatalt, aki keményen dolgozik, de a többiek csak mulatnak rajta, hiszen ők kevesebb munkával ugyanabban a kezdő tizenegyben szerepelhetnek, és így több idejük van a facebookon posztolni a bulikról, ahol épp előző nap voltak. Az értékrendek megváltozásával is baj van. Erről a pedagógusok hosszasan tudnának mesélni, de ha csak arra gondolunk, hogy a labdarúgó-palántáink között az a mértékadó, kinek menőbb (=rikítóbb színű) a csukája, vagy hasonlít jobban a frizurája C. Ronaldoéhoz, joggal feltételezhetjük, hogy valami nincs rendben. Pedig változtatni talán éppen a fiatal korosztálynál lehetne, de amíg negatív példák vannak előttük, vagy épp az esetleges változtatások után a felnőtt kerethez csatlakozva az addig tanultak ellentettjét tapasztalnák, addig olyan lenne a dolog, mint vödörrel vizet hordani a tengerbe.
Akik meg mégis igazán eltökéltek, azokra lecsapnak a „gonosz” külföldiek (>>tehetségelszívás<<). Pedig ezzel lehet nem is ártanak annyit a magyar focinak, mint amennyire jót tesznek az illetőnek azzal, hogy kiemelik egy másik közegbe. Itt persze meg lehet jegyezni, hogy sokan a pénz miatt mennek külföldre, nem feltétlen azért, mert jobb labdarúgók akarnának lenni. Ezzel kár lenne vitatkozni, de azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy ott azért a pénzért cserébe komolyabbak az elvárások is – már ha a pályát nem csak a lelátóról vagy a kispadról szeretné szemlélni az ember. A külföld nem garancia, csak egy lehetőség, amivel lehet élni, de ez már az egyén döntése.
Véletlenül sem kell azt hinni, hogy mindenki besorolható az eddigi csoportokba, hiszen semmi sem csak fekete vagy fehér. Túlzó lenne lekorlátozni a karaktereket szorgos hangyákra és víg tücskökre, hiszen a többség természetesen valahol a kettő között helyezkedik el.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, látható, hogy a probléma sokrétű, a megoldás nem mehet egyik napról a másikra. Ugyanakkor ahelyett, hogy rögtön a pénzeszsákok után kapkodnánk, magunkba kellene nézni, az alapokhoz visszanyúlni, és emellett egy átfogó, szemléletbeli váltást elérni, mert ahogy sok minden, lényegében ez is fejben dől el.