"A szerelem és a tehetség utat tör magának" - Interjú Mészáros Andrással

„A szerelem és a tehetség utat tör magának” – interjú Mészáros Andrással

Olvasási idő: 9 perc

Egy Örkény Színház melletti kávézóban találkozunk. Ahogy megjelenik, óhatatlanul magára vonja mindenki figyelmét ösztönös és természetes viselkedésével, hangja megtölti élettel a kávézót. Lenyűgözve hallgatom őt, ahogy mesél a mögötte álló időszakról, ahogy erősen gesztikulálva igyekszik megfogalmazni, milyen folyamatok zajlanak benne éppen. Két gondolat között idéz egy-egy versből, így jobban át tudja adni, amit érez. Az egész beszélgetés alatt nyílt és őszinte, nem próbál semmilyen érzelmet elrejteni előlem, ahogy ő fogalmazott, egyszerűen csak beszélgetünk az életről. Mély és karakteres hangján gyakran felnevet, úgy beszél hozzám, mintha régről ismernénk már egymást. Nem is interjú volt ez, sokkal inkább egy őszinte, önfeledt, de mégis mély baráti beszélgetés.

Múlt héten fejeztétek be a 200 első randi című új magyar sorozat forgatását,egy elég intenzív időszak áll a hátad mögött. Elkezdődött a megérdemelt pihenés?

Elkezdődött igen, de közben a munka folytatódik, nem áll meg az élet. De most egy jóval kevésbé feszített tempó következik. Az elmúlt időszak, amikor reggel 5-től talpon voltam este11-ig, eléggé megterhelő volt. Nem a forgatás tartott addig természetesen,hanem az egyéb elfoglaltságok: szinkron, színház.

A sorozat elsőre egy könnyed, laza, csajos történetnek tűnt jóképű pasikkal, ám ahogy teltek a részek, kiderült, hogy komoly témákat feszeget: a melegség felvállalása és elfogadása, szülő-gyerek kapcsolat, mennyire szólnak bele a (felnőtt) gyerek életébe, és persze a szingliség, amire az egész sorozat épít. Szerinted is ennyire nehéz ma ismerkedni és párt találni?

Szerintem teljesen egyénfüggő, ki mennyire tud ismerkedni. Egy nagyon fura világban élünk, ahol furcsa értékrendeket tolnak az arcunkba, megmondják, mi a jó és hogyan érdemes csinálni, többek között a párválasztást is. Úgy gondolom, ezt döntse el mindenki magában, aztán ha ehhez talál valaki párt magának, az nagyon nagy szerencse vagy karma vagy sors, ki miben hisz.

Számomra a te karaktered a legszimpatikusabb az elejétől kezdve, mivel ő a legjózanabb a társaságból, mindig ő látja a legreálisabban a környezetében zajló eseményeket, nem lehet őt befolyásolni. Te hasonlítasz rá? Mert úgy képzelem, hogy nem volt olyan nehéz megformálni őt.

Úgy érzed? (nevet) Mentem az instrukciók után, illetve amikről beszélgettünk és kitaláltunk erről a Márk fiúról. Nekem is nagyon nehéz, ugyanúgy meg vagyok pakolva batyukkal, amiket a családból, a szociális hálóból hozok, amiben élünk, mint bárki más. Tele vagyok én is félelemmel, ezeket az érzéseket sosem könnyű megformálni. Szerintem Márkban is van félelem, mint ahogy láthattuk, nem mondja el, hogy van barátnője, közben mégis vonzódik máshoz. Ő is ugyanolyan, mint bárki más. Én is megpróbálok egyenes lenni, nem taktikázni, utálom a taktikázást, mert úgy gondolom, a szerelem és a tehetség az utat tör magának, azonban nincs mese, be kell látnom, valamilyen terv vagy józanság mindig kell. Önuralom. Nyugodtnak maradni. Ne a hangulatunk és érzelmeink, vagy ami rosszabb, a félelem irányítson minket, mert a legtöbbször ez nyomasztja az embereket. Emiatt is kezdenek el panelekhez nyúlni, mert nem merik megkockáztatni azt, ami éppen megkívánna egy „leugrást” a kényelmesnek tűnő biztosból, mert elbizonytalanodnak magukban. Az önbizalomhiány még egy nagyon fura betegség.

Azáltal, hogy a te karaktered kitűnik a többi szereplő közül az egyenességével, a férfiasságával és a normális értékeivel, hangsúlyosabbá válik, hogy az ilyen tulajdonságú férfiakból hiány van manapság, és ez is összefügg azzal, hogy nehezebb párt találni.

Mészáros András Márk szerepében a 200 első randi sorozatban

Ha valakire egyenesen, de kontroll nélkül ráöntöd az érzéseidet, lehet, épp az ellenkezőjét éred el annak, mint amit szeretnél, hisz megijed. Nem kell irányítani direkten a másikat.  Például egy kapcsolat elején, ha találkozol egy másik emberrel, és látod a szemében, hogy ő is érdeklődik irántad, az jó, de csak az ajtót mutathatjuk meg neki: Látod, itt van. Ha jössz, jössz, ha nem jössz, akkor nem jössz. És itt szokott beütni a nagy bizonytalansági faktor,itt szoktuk azt mondani, hogy márpedig gyere már be! (nevet) Nyúlsz utána, aminek nincs értelme. Nem azért nincs értelme, mert elrontod, eltaktikázod a dolgot, hanem mert úgy jó, ha ő dönt úgy, hogy belép. Mert csak úgy van értelme valakivel együtt lenni, ha mind a ketten akarjátok, ha mind a kettő készen áll. Ezt meg ki kell várni.

Csak az nem olyan egyszerű, igaz?                              

Ehhez kell az önuralom, és hogy legyen életed. Mert különben lehet, hogy nem is arra figyelsz, ami a lényeg, hanem csak megszerezni akarsz. A másikkal próbálod kitölteni az idődet, a napodat azzal, hogy rágondolsz, írsz neki, fölhívod, találkozni akarsz vele. Érezni akarod, hogy foglalkozik veled, azt akarod, hogy „foglalkozva legyen veled”, így viszont úgy tűnik, nincs is életed. És talán nincs is. Ez engem elriasztana.

De azért az nem olyan rossz érzés, ha napközben felhív a másik, mert éppen rád gondolt.

Persze, az jó dolog, de csak akkor, ha önszántából hív. Ha pedig nem hív fel négy napig, akkor nem hív fel. Akkor mi van? Régen, x évvel ezelőtt hetekig nem tudtak beszélni a párok egymással. Két hét volt, mire megjött a posta. Jelenleg egy kicsit elszoktunk ettől. Mindent akarunk és most, azonnal. Megvan rá a lehetőségünk, a kommunikációs csatornák a rendelkezésünkre állnak, hogy bárkivel, bármikor beszélhessünk és az ország bármelyik pontján találkozzunk maximum három órán belül. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy élj, egyedül is tudj boldogulni uralva a félelmet, hogy aztán megoszthassuk valakivel. Alakítsd ki az életedet,az ösvényt, ami az életednek a szabályrendszere. Ilyenekről is szól a karakterem, a sorozat. Utat keresünk, járni akarunk valamilyen ösvényen. Mindenki azt mondja, hogy boldog akar lenni. De a boldogság az nem cél, az egy állapot. Egy hasonló állapot, mint az éhség vagy a fájdalom. Eszkábáltam is egy négysorost erről:

„A boldogság az nem cél, 

„Csak” irányba tartó eszköz,

Egyél, igyál, babám,

Azután meg vetkőzz.”

A boldogság irányba tart. Arra kell menni, amerre érzed, hogy aha, ez jó, ez tetszik. Viszont amikor már azt érzed, hogy nem, akkor meg kell állni, újragondolni a dolgokat, de ahhoz bátorság és őszinteség kell magaddal szemben. A megalkuvás nélküli őszinteség. Mert nincs idő kompromisszumra, egyszerűen nincs. Legalábbis önmagaddal nincs.

Te most jó irányba haladsz?

Gondolom…De sose tudni útközben, hogy oda lyukadsz-e ki százszázalékosan, ahova szeretnél. Lehet, hogy kicsit más lesz minden, de hát ember tervez, Isten végez. Nehéz dolog ez…Mint kilépni egy kapcsolatból. Tele van bizonytalansággal, hisz szereted még, de már máshol tartasz. Végül megtettem.

Akkor még javában zajlott a forgatás. A munka segített?

Persze, hogy segít, hiszen pont erről van szó. Amikor a kapcsolatnak vége van, egyszer csak egy nagy vákuumot érzel, hogy Úristen, most mit csináljak!?  A megszokását annak, hogy van valaki melletted és az űrt, amit maga után hagy, szerintem nem rossz dolog azzal tompítani, hogy van életed. Megvan a dolgod, bemész, csinálod. A barátokra is szükség van: el lehet mondani nekik a sok félelmet. Összevetni, mit, hogyan látsz a világból, és szépen lassan kiderül, hogy nem is olyan vészes így egyedül, ha már így kellett történnie, hanem most csak félsz kicsit, mert nem bízol magadban. Aztán megnyugszol és rájössz, minden rendben van, de tenni kell érte.

Igen, ez jól hangzik, csak nehéz kivitelezni.

Mert türelmetlenek vagyunk. Meg kell nyugodni. Magamnak is ezt mondogattam egyébként. (nevet) Azonban kiadja magát a dolog, munkában, magánéletben egyaránt. De ha a félelem hajt minket bele olyan dolgokba, történésekbe, amelyekről igazából nem döntöttünk még, akkor azután fogjuk eldönteni, hogy azt akarjuk-e éppen, mikor már benne vagyunk abban a valamiben. Na, az necces helyzeteket szülhet, hisz akkor jönnek a csúsztatások magunk felé… Hogy jó ez a meló, hogy párt kellett találni, hogy meg kellett felelni, hogy ha már benne vagyok, maradok inkább, mert jaj, már harminc x éves vagyok, kellenek már gyerekek. Közben meg lehet, hogy teljesen mástól lennél boldog.

Téged ez hajt előre?

Most nem. Most megpróbáltam mindent elengedni, feldolgozni, és anélkül dönteni az utamról, hogy közben a félelem belepusmogjon a dologba. Egész jól megy és egész jó érzés, ha te irányítod a döntéseidet, legalább azokat, mert a sorsoddal úgyis Isten játszik. Ki kell építenem a saját utamat, elrendezni a dolgokat: akár valami pályamodell féleséget kitalálni, hogyan működjön a színházi szakmám, a színész létem jövőre, öt-, tíz év múlva. Egy olyan világban élünk, ahol nehéz megőrizni magadat egyenes embernek. Ezért folyamatosan gondolkodni kell azon, hogy merre tartasz, mit hoz az, amit csinálsz, csináltál. De közben ezt sem szabad túlpörögni. Élvezni kell az életet. Arra kell menni, amerre boldog vagy és kész. Amikor meg azon kapod magad, hogy nem vagy boldog, akkor ott bátran föl kell állni, és kinyitni a szád. A kommunikáció nagyon fontos, nem szabad magadban tartani, nincs alku.

„Alku, ha szent is, alku.”

Ahhoz viszont teljesen őszinte kommunikáció kell.

Akkor te egy szókimondó ember vagy?

Persze, hogy én is félek sokszor. Hol így, hol úgy. Ezen mindig dolgozik az ember. A félelem akadályozhat meg ebben is. De most nincs bennem megfelelési kényszer, nem pörgök azon, hogy mit kellene mondanom ahhoz, hogy jó arcnak tűnjek. Most beszélgetünk az életről.

Mészáros András Vronszkijként a Karenina, Annában Fotó: József Attila Színház

Ahogy visszanéztem az elmúlt időszakodat, nagyon érdekes volt számomra, hogy a három legjelentősebb karaktered, Márk, a 200 első randiból, Vronszkij, a Karenina, Annából és Misi, a Kojotban játszott főszereped mind-mind nagyon férfias karakterek. Olyan tulajdonságokat testesítenek meg, amelyekre azt mondom, hogy na, ilyen egy igazi férfi. Emellett mondták már neked azt is, hogy jó, hogy vannak olyan férfienergiájú színészek, mint te. Ez az energia, ezek a tulajdonságok nyilván belőled fakadnak. Nehéz volt felépíteni a karaktereket?

Vronszkij-t sem volt könnyű. Elvileg azt kellene érezni róla, hogy ő egy magával ragadó szélvihar. Holott nem egészen. Ő is az a fajta egyenes férfi, aki azt mondja: Szia, itt vagyok. Kellesz. Jössz-e? Anna Kareninánál ez pont betalál, ő igent mond erre, holott van egy férje. De ha egy másik nőnek mondja ugyanezt, aki nem nyitott rá, nem tudom, hogy alakult volna. Mert szinte már-már pofátlan a srác. A pályaudvaron odamegy Annához és a férjéhez, megkéri, hogy vigyék el őt kocsival. Vagy amikor körtét visz neki: abszolút egy szexis szimbólum, egy szaftos, nedves, finom körte. De ő jött, csinálta és sikerült. Viszont vannak olyan szituációk, amikor ez a fajta rámenősség nem működik.

Misivel hogyan boldogultál?  Egy nagyon elgondolkodtató és komoly filmet készítettetek.

Mészáros András a Kojotban

Az nagyon érdekes és csodálatos munka volt, és nagyon kemény is. (Hosszan fújja ki a levegőt, kis időre elcsöndesedik; látszik rajta, hogy érzi a forgatáson átélt energiákat.) Az egész folyamat elképesztő volt. Leköltöztünk vidékre 38 napra forgatni, hetente egyszer mentünk haza. A film története nagyon szép és tanulságos. Rengeteg rétege van, nem csak egy szociális része, hanem egy emberi történetet, a férfivá válás történetét meséli el. Egyenesen kiállni magadért, megnyugodni magadban, elfogadni magadat és jó úton járni. Misinél is ez a fontos, ugyanaz, mint az előző karakternél. Igen, mostanában ez a szerepkör talál meg.

A filmforgatás után azt mesélted, hogy egy ponton elfáradt a lelked. Engem ez nagyon megfogott. Mit jelent ez?

Annyira szélsőséges jelenetek voltak a filmben, amelyek során olyan helyekre kellett mennem magamban, amik nem kényelmesek. Amikor 4,5 órán keresztül kell sírnod, mert azt a jelenetet vesszük, és benne kell maradni ebben az állapotban, mert csak így működik, az nagyon megterhelő. Nyilván nem sírsz folymatosan, de akkor is egyedül vagy, magadban, koncentrálsz. És egyszerűen egy idő után nem akarod rosszul érezni magadat. A lelked azt mondja, hogy ne, elég. Volt egy jelenet, amikor feküdtem az ágyon zokogva, a rendező rajta tartotta a kezét a hátamon és mondta, hogy jól van, jól van… Kérdeztem tőle, hogy mikor lesz vége, kértem, hogy legyen már vége. Mondta, hogy jó, már nincs sok, és aztán már be is fejeztük kb egy órával később. (nevet) És másnap folytattuk ugyanezt.

Egy ilyen erősen érzelmileg megterhelt szerep után nehéz visszatérni a saját életedbe?

Ez is egyénfüggő, hogy ki mennyire tudja a küszöbön a sárral együtt letörölni a cipőjéről. Nekem nem sikerült. Többször is volt olyan, hogy a forgatás után ültem a teraszon bambulva, cigarettázva, és próbáltam feldolgozni azt, amit történt. Miközben forgattunk, biztos voltam benne, hogy másnak nincs értelme, csak a filmezésnek. Mert az egésznek az illúziója annyira őszintének és igaznak tűnik. De aztán szerencsére részt vettem egy olyan színházi próbafolyamaton, ahol rádöbbentem, hogy ez is legalább ugyanolyan ütős, csak más eszköztárral dolgozik.

A három karakteredből kettő egy szomorúbb történet szereplője. Valahogy mindig az olyan darabok és filmek válnak sikeresebbé vagy maradnak meg a köztudatban, amelyek fájdalmat vagy veszteséget dolgoznak föl. Egy vígjátéknak vagy egy happy enddel végződő szerelmi történetnek nincs akkora értéke. Ha én is végig gondolom, több fájdalmas darabot láttam az elmúlt időszakban, mint vidámat. A szomorúbb történet jobban eléri az embereket?

Komolyabbnak tűnnek. Közben mindenki elgondolkodik a saját baján. Ettől függetlenül szerintem az a jó, amiben van vidámság is, mert az életről beszélünk, az életről kell kommunikálni. És az élet nem csak játék és mese persze, de nem is csak szomorúság és fájdalom. Azok a jó darabok, amelyek komoly témákat feszegetnek, de közben megmutatják az élet szépségét is. Azt mindig meg kell mutatni, hiszen nélküle csak egy katasztrófaturizmus lenne az adott dologból. Szerintem nagyobbat is üt hatásmechanizmus szempontjából, ha hajtogatjuk az ember lelkét: nevet, elgondolkodik, nevet, sír, nevet, bumm, sír, sír – mosolyog. Akkor a darab egy érzelmi hullámvasút lesz. Ha csak fájdalmat lát a néző, akkor már a felénél ki akar menni, egy idő után eltartja magától a történetet. Nem rég voltam egy nagyon érdekes kiállításon. Azt mutatta be, ahogy a Mexikói Drog Kartellek háborúiban eltűnt gyerekek anyukái összeálltak egy csoporttá, hogy keresik a tömegsírokban a gyerekeiket. Ezzel foglalkoznak, nap, mint nap. Napi nyolc órát ásnak a sivatagban, 40 fokban, közben az ottani kormány kiképezte őket halottkémeknek, hogy tudjanak dolgozni. De közben egy fotón láttam, ahogy állnak körben kézen fogva, és boldogok. Hallgattam a narrációt is, amit a mexikói nők meséltek el: „Szeretem, mikor nyitva van az ablak és befúj rajta a szél, érzem az arcomon az érintését. Ezt nem vehetik el tőlem.” Kiszakad az ember szíve, hogy egy ilyen helyzetben erre gondol valaki. Mindig ott van a boldogság. Semmi sem fekete vagy fehér. Bedugni a fejünket a homokba nem tudom, mennyi értelme van. Akkor nem élsz. Aki fél, az nem él.

Szerepeltél egy olyan darabban is, amiben görög verseket mondtatok meztelenül.

(kacag) Teljesen meztelenül, igen.

Színész vagy, tehát nyilván kevesebb gátlásod van, mint egy átlagembernek, mivel estéről estére kiállsz az emberek elé, ahol lecsupaszítod a lelkedet, de itt a testedet is le kellett. Nem volt kétséged afelől, hogy ez jó ötlet-e?

Akkor nem jó ötlet a meztelenség, ha öncélú. Ha valamiről szól, ha valamihez hozzáad, akkor egy nagyon jó eszköz lehet a darab során, mivel a meztelen test ugyanúgy egy jelmez. Ha mondjuk csak magamutogatás vagy hatásvadászat céljából meztelenkedik valaki, akkor nincs értelme. De ez nem az volt. Mi egy érzékeny témát dolgoztunk fel, aminél megértettem, hogy miért van meztelenül a színész. A nézőnek is ki kell lépnie a komfortzónájából, és ha egyben tudja látni az egészet, ami a színpadon zajlik, akkor tudja a darab mondanivalóját őszintén megérteni, akkor tud igazán működni a darab.