Édes kicsi öregek egy nyugodt, harmonikus környezetben, az idősek otthonában. Akár erről is szólhatna Spiró György még mindig ropogósan friss, Szép Ernő-díjas drámája, amelyet a Pesti Színház tűzött műsorára. Az Édes otthon azonban ennél sokkal többet mond: önáltatás, kényszeredett önigazolás és egy gyilkos üzlet bújik elő az álca mögül.
Bár a címet Édes otthonról Príma környékre változtatták, a Marton László rendezésében színpadra vitt mű nem sokban különbözik Spiró György drámájától. Amiben mégis, azt talán kár volt megváltoztatni – de erről majd később.
A témát ugyan az idősek adják, és a helyszín is maga az Édes otthon, a középpontban mégis a fiatalok állnak. Fiatalok, akik elegánsan szabadultak meg a szülőktől azzal, hogy bedugták őket az öregek otthonába. Persze szeretik őket nagyon, mondják, csak az anyagiak, az időhiány, az ápolás, meg hát a lakás is kellett. Itt legalább szakszerű ellátást kapnak, ugye – legalábbis a mindig mindent jobban tudó Férj szerint, akit Csőre Gábor formál meg kitűnően. Ő, a Feleség, a Nő, az Anya, a Lány és Sunyi bácsi szinte végig előttünk vannak, valójában a párbeszédükből kerekedik ki a történet. Utóbbit, a mindenest Hegedűs D. Géza alakítja – szintén remekül, pedig ez nem a nagy karakterek drámája. Itt kicsinyes, anyagias, álságos és önző emberek játsszák el a valóságot egy morbid köntösbe bújtatva. És most vigyázat, le kell lőnöm a poént!
A poén
Morbiditásról van szó, mert mindenki tudja – csak épp a látogatóba érkező fiatalok nem -, hogy az édes, kicsi öregek nem természetes halállal halnak meg. Jolika, az otthon új igazgatója, aki „Németben” tanulta a pénzcsinálást, és különben is menedzsernek született, mesés üzletet csinált az idősekből. Az épület egyik felét lezáratta, drága szállodává renoválta, a kertet pedig a külföldi vendégek vadászterületévé tette. Sunyi bácsi alig titkolja, hogy a szállodát maguk az öregek teszik vonzóvá, hiszen a busásan fizető vendégek kedvükre lődözhetnek rájuk. Mert nekik már úgyis mindegy. Groteszk és megdöbbentő a sztori, de talán mégsem annyira, mint a fiatalok érdektelensége. Nem tudják, és nem is akarják észrevenni, ami a szemük előtt zajlik. Hogy a „kétlábú vadak” és az „emberszabásúak” nem mások, mint a szerencsétlen szüleik, akiket jó ha évente meglátogatnak, mert „mindig közbejön valami.” Totális félrenézés – ahogy Spiró mondta – és totális nemtörődömség úgy, hogy közben buzgón győzködik magukat: apukának itt jó helye van, és a kert is gyönyörű.
Spiró komédiának szánta a darabot, ami a színpadi változatban erősebben érvényesül. A rendező becsempészett néhány humoros jelenetet, de ezek olykor inkább kioltják azt a feszültséget, ami az eredeti műben jobban érezhető volt. Zavaró, ahogy a záráskor közvetlenül az orrunk alá dörgölik, mi történt az öregekkel. Hatásos, amint a hajtók visszatolják az üres tolókocsikat a kiserdőből, de a kevesebb talán több lett volna. Ugyanez vonatkozik a táncos betétre is, igaz, azt az eredetiből emelték át.
Mindezek ellenére most sem fölösleges színházjegyre áldozni. Hegedűs D. Géza sejtelmes sunyisága, Herczeg Adrienn (Jolika) gyilkos hűvössége és Csőre Gábor (Férj) tipikus anyagiassága minimum élvezhetővé teszi a darabot. Mi több, groteszk visszajelzést kapunk a mindennapokról, öregekről, hitelekről és pénzről. Melyik ne lenne ismerős?