A németek nagyon furcsák

A magyar szülők gyermekeként Németországban született Gergővel beszélgettem, aki kijelentette, hogy olyan nincs, hogy „a németek” meg „a magyarok”. Egyet is értettem vele, úgyhogy pontosítom a címet: azok a németek meg egyéb származású itt élő emberek furcsák, akikkel én találkoztam. És a következetesség kedvéért „németek”-nek hívom őket, csak azért is.

Tudjuk, hogy inni kell. Mármint vizet. Hozzászoktam, hogy otthon is mindenki képes a másfél literes ásványvizes palackokat cipelni magával, és hogy az emberek a legváratlanabb helyzetekben is nekiállnak szörcsögve, gurgulázva inni, miközben ropog a műanyag palack a tenyerükben, és bugyborékolva folyik a víz a szájukba. A „németek” megoldották ezt a problémát: üvegpalackot használnak. Törékeny, negyvenkilós lányok kapják elő a táskájukból a literes üvegpalackot, és isznak belőle abban a tudatban, hogy nem fognak szomjan halni a következő tíz percben. Nagyon hangulatosan koccan az üveg feneke a padlón. De a „németek” egyébként mást is szívesen isznak. A vizes amerikai löttykávéra meg az automatás borzalmakra nem szeretném fecsérelni a szót. Az viszont már sokkal érdekesebb, hogy októberben, amikor a sörfesztiválok, meg a helyi bor szezonja volt, a menzán méteres sorok álltak az alkoholért. Az egyetemen valóban egyenjogúság van: a tanárok és a diákok együtt szürcsölgették a vörösbort az ebédlőben. Most pedig forralt boros standok várják a kampuszon az adakozó kedvű diákokat, valamilyen jótékonysági szervezetet, vagy az egyetem valamelyik tanszékét támogatják a bevételből. Prost!

Aki iszik, az előbb-utóbb a mellékhelyiséget is kénytelen felkeresni. Alapszabály, hogy a vonaton az ember ne menjen mosdóba. Nem csak azért, mert biztos, hogy a wc a szerelvény másik végében van, és három kocsin kell végigbillegni, a kanyarokban valakinek az ölébe esni, mire célba ér, hanem azért is, mert egyes menő vonatokon megpróbálják a felesleges gyaloglástól megkímélni a kedves utasokat, így amikor valaki elfoglalja a mosdót, egy női hang bejelenti az egész utazóközönségnek, hogy „Der WC ist besetzt” (vagyis hogy foglalt). Emellett pedig a vonatos mellékhelyiségek unalmasak, túl tiszták és túl sterilek. Sokkal érdekesebbek azok, amiket az egyetemen fedeztem fel! Persze itthon is láttam már érdekes feliratokat a vécékben, de a „németek” minden eddigi tapasztalatomat felülmúlták. Mivel én csak a női szakaszt mertem felkeresni, kifaggattam az itteni srácokat, akik megerősítették a gyanúmat, hogy náluk is ugyanaz a helyzet: a „németek” nem azért járnak vécére, hogy a dolgukat végezzék, hanem hogy az élet nagy kérdésein elmélkedjenek, politizáljanak, álmodozzanak, társat keressenek, vagy hogy emberi jogi küzdelmet folytassanak. Úgyhogy egy ideje én is csak fényképezni járok a mosdóba. A galériában megtekinthető az egész vécé-kollekció, kedvencem a direkt oda szánt politikai hirdetés: „Szarsz a fejlesztési politikára? One Deutschland mutat egy jó okot, hogy miért ne tedd”. De nincsen vécé Goethe nélkül, egyesek pedig leendő társukat is a klotyóban keresik ( a férfi biztosít mindenkit róla, hogy vékony, és hogy komoly kapcsolatra vágyik).

frog_wc_3

Már a fentiekből is látszik, hogy a „németek” nagyon szenvedélyesek tudnak lenni néha. Mielőtt idejöttem, féltem attól, hogy mit fogok én kezdeni ezekkel a hűvös, távolságtartó emberekkel. Egy gimnáziumi élményemből vezettem le a „minden német hűvös” – tételt: cserediákként egy hétig egy német családdal éltem, ahol a tizenegy éves kisfiú esténként kezet nyújtott az apjának, és azt mondta: „Gute Nacht, Vati”. Csak férfiasan. Mainzban aztán kiderült, hogy én valamit nagyon benéztem, mert a „németek” egyáltalán nem ilyen távolságtartóak és rigorózusak, de való igaz, hogy nem puszilkodnak annyit, mint a magyarok. A nők ölelkeznek és nem adnak puszit senkinek. Náluk ugyanis pont fordítva van: a laza ölelés az üdvözlés, és a puszi már valami több, amit nem osztogatnak csak úgy. Egyszer követtem el azt a hibát, hogy egy német haveromnak automatikusan puszit adtam búcsúzáskor: arcára ült a döbbent büszkeség, és önelégült mosollyal várta tőlem a szerelmi vallomást. Nem győztem magyarázkodni, hogy ez a normális „hungarian way”, amikor két ember találkozik…Úgyhogy megtanultam a leckét, és én se adok puszit senkinek, csak neki, ha már egyszer elrontottam. Azóta is nagyon büszke rá, hogy ilyen “különleges” kapcsolatban vagyunk. Én pedig kénytelen vagyok megvárni, amíg hazaérek, hogy igazi, levegőt nem kapós ölelést, meg puszikat kapjak.

És bár a „németek” pontosak és precízek, megőrizték gyermeki énjüket, ez nem csak abban látszik, hogy mennyire szeretnek kirúgni a hámból és jelmezekbe bújni egy-egy ünnepen, hanem abban is, ahogy a gyógyszertárak kirakatait berendezik. Mainzban minden egyes gyógyszertár plüssállatokkal és játékokkal tömi tele a kirakatát. Szerintem abban bíznak, hogy az ember a kismackókat nézve elfelejti, hogy tulajdonképpen köptetőért és lázcsillapítóért tért be.

Amióta Mainzban élek, saját magamra is kritikusabban tekintek, folyton azon gondolkozom, hogy egy-egy magyar szokás, vagy viselkedésmód milyennek tűnhet a nem-magyarok szemében. Arra jutottam, hogy bizony a magyarok is furcsák (erről a következő cikkben fogok írni). Mindenki lökött egy kicsit, de mindenki máshogy lökött, úgyhogy szórakoztató a változatosság.