Amíg a világ boldogabbik fele az Eurovízió-elődöntőt bambulja a tv-ben, addig én az új Képzelt Város hangzóanyaggal ismerkedem, amit május 11-én este mutatnak be a hajón, úgyhogy nincs időm tudományos igényű albumkritikára. Zsigeri első benyomások következnek a Ködről.
Védtelen: kiváló albumindító nóta. Frappáns, tömör címválasztás, sötét, nyomott hangulat, fülbemászó dallam, húsbavágó, erőteljes szöveg. „Csak fázós és részeg, monoton hadarás”: ez a sor és az azt követő rusztikus szintiszólam teljesen elsodor és beránt valami nyirkos gödörbe. Muszáj maxra tekernem a hangerőt. A dal vége felé a puha pengetés és csellószó mellett halványodó, szegényedő vokál tartósan beveszi magát az agyamba, összességében viszont talán gyengít a dal erejéből, én lehet, inkább elnyestem volna valami erősebb résznél, így picit indokolatlanul hosszú lett a szám.
Szerencsére a második dal, a szintén eltalált című Hiányzó hős ismét markánsan indul, már az elején behozva a védjegynek számító csellót. Az ének viszonylag későn lép be, utána viszont nagyon is előretolakszik, ráadásul a taktus valahogy a Bonanza Banzaira emlékeztet, és az asszociáció olyan erős, hogy most már az énekbe se túl nehéz belehallanom nemzetünk zenészét (nomen est omen). De ez hál’ Istennek csak átmeneti, múló állapot; az ének kiszáll, a megunhatatlan gitár-basszus-dob kombó és a mindig egyre zseniálisabb billentyű pedig nagyon ütősen szól, majd újra megjelenik a vezérdallam, és végül azzal is zárul a track.
Közöny: negatív témaválasztás numeró 3. A zenekartól kissé szokatlan, monoton billentyűtéma a 80-as évek hangulatát hozza. A zúzós rész nem elég zúzós, a szöveg viszont elég komoly. Először azt gondoltam, feleslegesen énekvezérelt a dal, de a szöveg annyira megfogott („közös érdek koszos útján, életfogytig akár…”), hogy másodjára hallva már egyáltalán nem tűnt soknak, sőt.
Csend utánam: klasszikus gitár-basszus-dobkezdés. Az ének úgy jön be, ahogy az Anatolijon szokott volt: észrevétlen beúszva, mint porszemek a megcsillanó fényben, összhangban és egészséges arányban a zenével. Nyomokban a régebbi albumokra emlékeztet a hangulat, talán a Csend utca asszociáció miatt is, csak persze marionette ID-hangzással vegyítve. Ó igen, és végre egy igazi belevaló zúzós rész a legvégére, de jó is lenne koncerten meghallgatni…
Délibáb: címben, hangulatban szintén a régi dalokat idézi. Erős kontrasztot képez a megelőző zúzással, finom, zörgős gitárral indít, óvatos hupákolással és szépen, a „sejtek szintjén” búgó, a hangszerekbe bele-belevesző énekkel és csellóval, és mindezt meg is tartja egészen a záróakkordig. Kellemes kis dalocska, de kissé talán felejthető.
Perszepolisz: sötétre torzított gitár csellóval, szokatlanul experimentális, diszharmonikus stílusban. Az ének inkább csak jelzésszerű, hangulatközvetítő elem, mint valami elnyújtott ásítás. A billentyűszólamot szokás szerint imádom. Meglepő kísérlet a bandától, még ilyet!
Kazinczy: izgalmas cím, és jaj de simogató ez a gitár… Az ének és a finom háttérvokál úgy ölel körbe, mint a hajnali hűvös levegő, és az a leheletnyi, éteri billentyű… Azután fokozatosan erősödő szinti és hangsúlyos dob-gitár csellóval, végül visszhangszerű billentyűhangok zárásképp. A Védtelen mellett eddig határozottan ez a kedvencem az albumról.
Ellenfényben: újabb Bonanza- és 80-as évek-utánérzés. Szinte semmi szöveg, az sem túl kreatív. Szokatlan, időnként szinte szimfonikus dallamvezetés. Érdekes stílusegyveleg, és egy szép klipet igazán el tudnék hozzá képzelni, de összességében valahogy mégis jellegtelen.
Vihar: csellóvezérelt indítás, finom összhangzat a vokálok és a hangszerek között, kellemesen diszharmonikus kvázizúzás, a capella esőtánc, majd visszatér a vezértéma, aztán a zúzás is, és végül levezetésként cincogó esőcsepegés billentyűn. Nem feltétlenül eredeti téma és feldolgozásmód, de a Képzelt Várostól mindenesetre kifejezetten újszerű.
Köd: az album utolsó és egyben leghosszabb száma. Mi az, véletlenül az Anatolijt indítottam el? Ja nem, csak négy fémes ütem erejéig emlékeztet a Theodorra, majd hangolásszerű pengetés következik metálra tekert gitáron. Kimondottan kellemes, mélyen zengő ének, valahogy van némi folkmetál hangulata-hangzása. Tágas, üres sztyeppére tereli lelki szemeimet. Feszültség érezhető a gitárban, és igen, ez egyértelműen folk! A szövegben simán megférne Isten meg a haza, a cselló meg lehetne akár mélyhegedű is. Végül ismét szimfóniába illő dallamok… Hű, ez egy nagyon fura Képzelt-szám volt, de azt hiszem, zseniális; ennyire komplexet talán nem is hallottam még tőlük!
Konklúzió: bár a Képzel Várostól nem is vártunk mást, de ez a Köd sem az a kifejezett tavaszi zene, hacsak nem a szeszélyességét tekintjük. Az album egyszerre nyúlik vissza a korai dalok világához, csak épp sötétebbre festve azok színeit, és keresgél izgalmas, új irányok felé. Én azt hittem, az Anatolij után kvázi lehetetlen lesz emelniük a tétet, de ezt a lemezt igazi forráspontnak érzem; lám, tíz év után is képesek megújulni! Háromszor hallgattam meg az albumot egymás után, és úgy érzem, benne van minden, ami eddig is, mégis valami egészen más, újszerű sült ki belőle. A koncepció és a színvonal talán nem olyan egyenes, de a frissessége egyszerűen letaglózott. Hatalmas szívfájdalom, hogy nem lehetek ott a holnapi lemezbemutatón, de remélem, élőben is sikerül majd átadniuk a közönségnek mindazt, amit ez a lemez tükröz. És aki teheti, feltétlenül hallgassa meg a spanyol Toundrát is!