A Kadavar az a zenekar, ami napjainkban a legtökéletesebben megidézi a hatvanas-hetvenes évek kőkemény ős-stonerét. Egészen pontosan nem is megidézi, mert a német trió nem felidéz valamit, hanem maga a pszichedelikus-mocsárbluesos hardrock, ahogy azt a Black Sabbath vagy a Steppenwolf kitalálta. Erről a hazai közönség három éve már egyszer meggyőződhetett, a trió pedig idén novemberben visszatér, hogy egy újabb súlyos(an beborult) koncertet adjon a műfaj szerelmeseinek – és a készülő negyedik lemezéből is ízelítőt adjon.
Az 1969-ben alakult Kadavar… kezdhetnénk akár így is a szöveget, hiszen a berlini trió zenéjét hallgatva alig tűnne fel valakinek a kis hiba. Hiszen a 2010-ben alakult Kadavar bevallottan és félreérthetetlenül a hatvanas-hetvenes évek fordulójának hardrockos-pszchedelikus-mocsárbluesos hangzását és világát idézi meg. Black Sabbath, a korai Uriah Heep, Steppenwolf, Hawkwind – mellényes-szakállas arcok, izzó sivatagban repesztő chopperek, ajtószakajtó riffek, gyerekfejnyi, krómozott övcsatok, recsegős blues-basszusmenetek, westerncsizmák; a Kadavar zseniálisan idézi meg a korszak trú életérzését, anélkül, hogy hamis giccsbe csúszna.
Ebben persze óriási szerepe van a frontember, Christoph Lindermann hihetetlen hangjának és a tökéletesen megírt számoknak, amiktől még a legfinnyásabb, távolságtartó kritikus is átszellemült headbangbe kezd. A Kadavar nem tribute-zenekar, nem is retróbanda, hanem maga a megelevenedett, máig aktuális stoner fíling, ami csont nélkül befért volna az Easy Rider bármelyik jelenetébe.
Az angolszászoknál is angolszászabb német trió első lemeze után hol másutt kötött volna ki, mint a Nuclear Blastnél, így aztán a második album, a sokatmondó című ‘Abra Kadavar’ igazi világsiker lett. A zenekar, aminek koncertjeiről euforikus kritikákat írt a Metal Hammertől kezdve az összes szaklap, legutoljára három éve fordult meg Budapesten. Ezúttal már a letaglózó erejű harmadik album anyaga mellet a készülő negyedikről is játszanak majd, úgyhogy itt az idő egy kis pszicho-stoner-blues elszállásra.
„Felejtsd el a rock ‘n’ rollt. Ez fájni fog.” – vallja magáról Németország legbrutálisabb duója, a Mantar. A saját bevallásuk szerint a korai Melvins-, a Motörhead- és a Darkthrone-diétán felnőtt tagok zenéje nyers, aggreszív és pokoli hangos. Fogják a black metál, a proto-punk és a doom elemeit, és azok vérgőzét olyan lehengerlő albumokká párolják, mint a tavalyi ‘Ode To The Flame’. Az extrém zenék egyik fellegvárának számító Nuclear Blastnél megjelent lemez pedig a zenekar összes erősségét felsorakoztatja: feedback orgiák, black metálos riffelés, pusztító doomos súlyozások, térdre kényszerítő elektronikus terror – a Mantar nem ad kegyelmet. Ez alól pedig Budapest sem lesz kivétel.
A The Devil’s Blood egykori tagjai által alapított Death Alley zenéjét fél mondatban úgy lehetne leírni, hogy így hangzana a szteroidok által hajtott Blue Öyster Cult. Szakadt farmermellények, olcsó sör, maximális hatásfokú proto-punk-metál, éjsötét pszichedelikus beborulásokkal megfejelve. Lerobbant próbatermek, szakadt zenészek, amint a Hawkwind vagy a Motörhead legintenzívebb pillanatait idéző beleéléssel játszanak… maroknyi embernek, folytatódhatna a történet, de ez távolról sem igaz. A banda ugyanis alakulása óta megjárta már a műfaj szinte összes fontosabb fesztiválját, az Eurosonicon át a Roadburnig és Hellfestig és mindenhol hangos sikert arattak. A hangosat pedig az ő esetükben érdemes szó szerint venni – hogy miért, arra tökéletes példa lesz a hazai debütálásuk a Kadavar előtt.
