“Aztak*rva, hát ilyen csak itthon van” – jelentette ki elragadtatottan Markó Ádám, a Special Providence zenekar dobosa egy tökéletesen elővezetett nóta lelkes fogadtatását látva. A világhírű magyar jazzmetál-csapat idei egyetlen budapesti koncertje, amelyet a Barba Negra Track kisszínpadán rendeztek, egyértelműen levette a lábáról a műértő közönséget.
Be kell valljam, hogy csütörtök estéig nekem fogalmam sem volt róla, hogy a kellemes hangulatú, Duna melletti szórakozóhelynek egyáltalán létezik kisszínpada, így aztán eléggé meg is lepődtem, hogy odaérkezve az aréna környékén kongó ürességet és lezárt bejáratokat láttam. Persze az is igaz, hogy világhírnév ide vagy oda, a jazz és a metál első hallásra (is) furcsa kombinációja nagyon-nagyon ritkán vonz arénányi tömegeket, a kisszínpad előtti tér megtöltéséhez azonban tökéletesen elegendő volt az összegyűlt nézőközönség. A főbandának tehát semmiképp sem lehetett oka panaszra.
Az előzenekar – a bécsi Palindrome – már nem volt ilyen kényelmes helyzetben. Fél nyolc után nem sokkal kezdtek, és mivel a látogatók jelentős része ekkor még javában az árnyékban hűsölt, vagy éppen itókát szerzett be, csupán 5-6 ember fordított valamicske figyelmet a színpadi eseményekre. Az osztrák zenészek papíron hatan vannak, most mégis csak öten (ének-gitár-basszer-szinti-dob) léptek a deszkákra. Hogy ez miért így történt, arra nincs magyarázat – Thomas Weber szaxofonos kilépéséről sem a zenekar weblapja, sem Facebook-profilja nem ad hírt -, feltételezhetően múló akadályoztatásról van szó.
Talán mondanom sem kell, hogy a Palindrome zenéjében ritka a 4/4, mint a fehér holló, ez azonban nem jelent problémát, ha vannak egyéb kapaszkodók a zenében. Sajnos az osztrákok esetében éppen ezek a segítségek (legfőképp a fogós riffek és markáns énektémák) maradtak el, és a túlnyomórészt a Strange Patterns album (2016) dalaiból álló set minden különösebb eredmény nélkül áramlott át rajtam. Talán csak a címadó nóta volt a kivétel, ekkor viszont lecövekeltem a dobos (Paul Pozarek) előtt, és tátott szájjal bámultam, amit művel. Annak ellenére is lenyűgöző volt a produkciója, hogy jóval kevesebb díszítéssel játszik, mint pályatársa, Markó Ádám, de a zene is alapvetően más karakterű, mint a Special Providence-é: erőteljesebb és mellőzi az absztrakt elszállásokat.
Palindrom zenekar, fotó: Erdélyi Eszter
Rosa Nentwich-Bouchal énekesnő és Mario Nentwich billentyűs (férj és feleség) egyértelműen elcipelte a hátán a show-t, mindkettőből csak úgy áradt az energia. Rosa persze jóval szabadabban mozoghatott, de férjuram is kihasználta a rendelkezésre álló lehetőségeket: néha leguggolt játék közben, néha pedig veszettül rázta a haját, és néhány grimaszra is futotta tőle. Jürgen Bauer basszeros és Tobias Faulhammer gitáros a háttérből segítettek, amit az utóbbi esetében annyira egyértelműen kell venni, hogy gyakorlatilag nem is látszott a közönség soraiból, annyira elbújt a szintis mögött. Oké, kevés volt a hely, de a színpadi megjelenésen azt hiszem, akad még finomítanivaló, a kommunikáción nemkülönben. Lelkesedésben és odaadásban mindazonáltal nem volt hiány, a koncert után össze is pacsiztunk az énekesnővel – el tudom képzelni, hogy minden egyes embernek örülnek, aki igazán kedveli a zenéjüket…
A Palindrome körülbelül negyven-negyvenöt percet töltött a színpadon, majd aránylag rövid átszerelés következett. Ez idő alatt szerencsére a hőmérséklet is alább szállt, a nézőtéren pedig elég derekasan összegyűltek az addig csak szétszórtan lézengő emberek. Fél kilenckor aztán besétált Kaltenecker Zsolt, és belekezdett egy kedves intróba, amely a többiek megérkezésekor alakult át a Lava című, 2009-es szerzeménnyé: a színpadon a Special Providence!
Special Providence, fotó: Erdélyi Eszter
A legutóbbi találkozásunk alkalmával – ez a tavalyi Dream Theater volt – a csapat valamelyes megilletődöttséggel és visszafogottsággal játszotta el rövidke műsorát, amely nyilvánvalóan abból adódott, hogy ők is érezték: nem minden nap zenél az ember a progresszív metál amerikai főistenei előtt. Ez a megtisztelő pozíció, úgy hiszem, bárkit kizökkentene a megszokott magatartásából, arról nem is beszélve, hogy a magyar srácok fő hatásaik között kiemelkedő helyen emlegetik a DT-től személyügyekben alig különböző Liquid Tension Experimentet. Most azonban nyoma sem volt ennek az izgalomnak: a Special Providence csütörtök esti megjelenése összességében azt sugározta, hogy a bandának valóban mindene a zene, hiszen ezt a komplex, műfaji határokat bontogató muzsikát olyan természetességgel és könnyedén adják elő, hogy arra nincsen épkézláb hasonlat. A gitárok nagyon szépen simulnak a már sokszor emlegetett Markó Ádám és ritmusszekciós partnere, a Jamie Wi… akarom mondani, a Jaime Lannister és Dean Winchester keverékét idéző Fehérvári Attila ízes játékába, az egészet pedig a magyar billentyűsök élvonalába tartozó Kaltenecker színezi dallamokkal és hangulatokkal. Fehérvári már rögtön a nyitónótában bizonyítani kívánta a basszusgitár szólóhangszerek családjába sorolásának jogosságát, és az alapján, amit mutatott, én készséggel el is hittem ezt neki. Markó Ádám játékából pedig nyilvánvaló volt, hogy a lemezekre feljátszott módozatokat dobosunk vérbeli jazz-zenészként kizárólag témaköröknek tekinti, ízesítgetett, sózott-borsozott, ahol csak tehette.
A dobos a frontember szerepét is betöltötte az instrumentális zenét játszó Special Providence-ben, fotó: Erdélyi Eszter
A setlista alapján nemes egyszerűséggel “The Ultimate Assf*ck to Budapest” névre keresztelt bulin tizenhárom nóta hangzott el, a Lava kivételével valamennyi a Soul Alert és az Essence of Change című albumokról. Mivel a frissen befejeződött Európa-turnén csupán előzenekari státuszt töltöttek be a Haken(!) előtt, játékidejük nyilván csak 5-6 számra volt elegendő, jelenlegi, kényelmesebb helyzetükben valósággal lubickoltak. A koncertnek mindazonáltal nem volt egyetlen fölösleges perce sem: gyakorlatilag üresjárat nélkül következtek az ütősebbnél ütősebb darabok, amelyek mindemellett nem nélkülözték az “absztrakt elszállásokat”, azaz a hosszabb-rövidebb szólószekciókat. Volt Surprise Me, volt Awaiting the Semicentennial Tidal Wave, és volt a legutóbbi időben személyes kedvencemmé váló, az élőben aránylag ritkán hallható Asparagus is. A zárásra pedig az egész egyszerűen tökéletes Northern Lights – Lazy Boy – Babel Confusion érkezett, és ez a hármas méltóképpen megkoronázta az estét.
A Special Providence a koncert végére teljes győzelmet aratott az összegyűlt vájtfülűek fölött. A zenekar minden egyes szám után óriási éljenzéseket zsebelhetett be, amelyet azonban egyáltalán nem leereszkedően, hanem őszinte hálával köszöntek meg, amelyben, mint a fenti idézet is tanúsítja, azt is megmutatták, mennyire nagyra értékelik a honfitársak elismerését. Remek estét töltöttünk együtt, amelyre zenész és közönség egyaránt szívesen emlékezhet majd vissza!