Ha megrázza magát az ember, és zsibbadt befogadás helyett megpróbál figyelni arra, amit otthon, a gép előtt, az autóban ülve, a munkahelyén, a bevásárlás, piálás, táncolás közben, a házibuliban, a kocsmában, a szórakozóhelyen vagy a koncerten a hangfalakból hall, talán közelebb tud kerülni a mondanivaló lényegéhez. Mert van mit mondani, mégis nagy a kuss. De akkor füleljünk kussban.
Nagy öregek savanykás nosztalgiája mellett műanyag keménységű, nemzeti giccs-rock, a mulatós monarchia dinasztiáinak felemelkedése, a bárki lehet rapper lakótelepi tévképzete, a pop szirupos, ragacsos máza. Tolongva gyülekezés alternatívnak csúfolt közhelyeken, ötlettelen gitártémák, zajszerű alapok, ide-oda beerőszakolt hegedű, cimbalom – a népzene állott méztől keserédes álmával, és az önámító agyjátszás, hogy a lízingelt, használt cabrio hátsó üléséről, akciós whiskysüveggel a kezünkben a rakparti dugóban hújjogunk a csajoknak. Ez az élet?! A hússzor elénekelt üres sablonrefrének, a sok pampam és libidábidéj közt elvész a tartalom, és bömböl az orwelli zenegép… Akinek nem inge, szóljon másnak, hogy fel kéne venni.
De ha nem is mi csináljuk, a felelősség annál inkább a miénk, mert hallgatjuk és elfogadjuk. A mi zenénk. Kérdés, hogy akarunk-e mást. Mert a zene, a zenénk lényegévé kellene válnia, hogy őszinte és önazonos. Bágyadt dallamok és halántéklüktető ütemek közt táncoló hazugságok, pszeudo-valóságok helyett fájdalmasan igazi érzésekre van szükség. Valamire, ami felrúg minket a pesti aszfalton úgy, hogy az fáj. A The Medley’s erősen készíti a lábát.
Ugyan Budapesten tombolnak, de lehetne ez a „mocskos vidámpark” attól is főváros, ha benne koncentrálódni tudna az egész ország fájdalma, félelme, öröme és humora. A banda kísérlete legalább erős.
A zene, a hangszer, az ének, a hang csak akkor hamis, ha rosszul használják. A tartalom, az üzenet ennél nehezebb, összetettebb dolog. Itt ez a „megveszett város”, ahol mindenkinek „piszkosul fáj” valami. Lézengünk, keresünk, főleg önmagunkat és valami ócska kis értelmet, közben pedig megállás nélkül hazudunk.
A zene az élet legpontosabb modellje. Rejtett az értelme, és nem tudjuk, mikor van vége… Ha jó, akkor nem lehet, és ez nem is pusztán egy esztétikai eszköz. A világ felfoghatatlanságával foglalkozó művek mind előveszik a zenét, a legkevésbé fogalmi művészetet, hogy segítse a kifejezést. És akkor pammpamm… „Steril az iránytű, süllyedünk szimultán”. Én nagyon bízom benne, hogy a The Medley’s elsőszámú zeneszerzője, Magos Bálint érti vagy érzi, hogy miről van szó.
A szöveg lényege ezzel szemben, talán, hogy a megoldhatatlan problémák ellenére keresse az értelmet. Megpróbál mentőövet dobni a fuldoklónak. „Harcolj vagy menekülj! Harcolj!”. Ha minden borul, még mindig van két út. A humor, hogy „soha többé nem iszol”, és „a mentők száma sem érdekel”, vagy a pánik, a félelem a beton vadonban. Ehhez képest a buli íze a számban… „Ruhatárban vegetál a morál”. Pauer Gellért énekes-dalszövegírónak tudnia kell, miről írok. Professzionális, tartalommal bíró zenékre és szövegekre van szükség, hogy szubjektíven, objektíven mutassák meg nekünk azokat az általános lelkiállapotokat, amik mindannyiunk életét meghatározzák. Az önazonosságukkal kell segíteniük a hallgatót, hogy önmagára találjon. A The Medley’s kezdése már-már ideális.
Vagy felejtsük el az egészet! De akkor vagy kapcsoljuk ki a rádiót, húzzuk ki a netkábelt, és a kocsmákban, bulikban kiabáljuk túl a hangfalakat, vagy szégyelljük magunkat, hogy elhagytuk a saját zenénket.