Középsuli, folyosón smároló tinédzserek. Piercingek, Marylin Manson és duma, hogy “nem kéne bemenni magyarra”. Ezek voltak az engem ért benyomások, amikor beléptem a kispesti szakközépiskola ajtaján. Azért jöttem, hogy megnézzem a Kispad című színházi, nevelési programot Bethlenfalvy Ádám drámatanár és persze a diákok előadásában. Chris Cooper darabját Sebők Bori, illetve Szilágyi Sára segítségével adták elő.
Körülbelül huszonöt tanuló vett részt az Ádám vezette InSite Drama nevű kezdeményezés és a Trafó közös foglalkozásán. Az első húsz perc amolyan bemelegítés volt, a drámatanár egy állítólagos, a sulit is érintő botrány (mindenki megbukott kémiából) kapcsán buzdítja személyes véleményük elmondására a diákokat. Vajon a kitalált történetek hatással vannak a valóságunkra? – merül fel a kérdés. Meglepetésemre hamar bekapcsolódnak a beszélgetésbe a fiatalok, bátran vállalják gondolataikat. Ezt követi a program gerince: egy negyven perces monodráma. Ádám és a diákok képzeletben felvázolják a helyszínt, egy lepukkant parkot egy kispaddal – ez utóbbit székek helyettesítik -, amelyekre graffitizni is lehet. Mindenki nagy elánnal veti bele magát az alkotásba. Szeretlek Gizi, itt jártam, egy tumblr-link, Kevin nevű unikornis, aki meghal, bandák nevei, anarchia-felirat és horogkeresztek is szerepelnek a rajzok között. Majd közösen kielemzik a firkákat. A tiltott önkényuralmi jelképeket a tanulók szerint több okból is rajzolhatják az emberek, saját frusztrációjuk levezetése (ebből adódó bűnbakkeresés), a tudatlanság, a lázadás vagy egyszerűen csak a menőzés kedvéért.
A műsor fő része ekkor kezdődik. Ádám egyik pillanatról a másikra változik át a fiatalokkal kedélyesen cseverésző, szimpatikus srácból egy megkeseredett, szegénységgel, függőségekkel küzdő hőssé, a mai magyar társadalom jellegzetes figurájává. A férfi babakocsit tologat a lepusztult parkban, nővére csecsemőjének beszél, na meg persze saját magának is. Megtudjuk a véleményét a világról, az életéről, a problémáiról. Leszokott a cigiről, és már nem is iszik, de mindkettőt sajnálja, kényszeres falásba fojtja a függőségek iránti vágyát. Hiányolja a kukát a parkban, ebből hamar levonja a következtetést a gazdasági rendszer egészére nézve. Saját sorsával nem tud szembenézni, dühösen keresi a bűnbakokat. Terítékre kerülnek a bevándorlók, többek között a nővérét teherbe ejtő fekete bőrű férfi, a bankárok, a hazudozó, pénzéhes újságírók, a cigányok, a főhős apja, üveggel a kezében. Hol szomorú, hol ironikus, hol magából kikelve ordítozó, csapkodó, akit nem hall senki, csak a kis kopott pad, meg a baba, akire valószínűleg hasonló felnőttsors vár.
Míg másokat szid, önmagát mentegeti. Ő ugyan nem dől be a média agymosásának, ő mindennek utána olvas majd. Kényszeresen törölgeti kezéről a mocskot, hisz a szegénység nem egyenlő sem a butasággal, sem az igénytelenséggel. “Apád nem jön vissza, anyád dagadt és folyton cigizik, dehát mindenki tudta, hogy ez lesz. Ne aggódj, én majd tanítgatlak” – duruzsol a gyerek fülébe. Elmeséli egy visszatérő rémálmát, az őt üldöző arctalan szörnyekkel. Életének állítólagos tönkretevői is épp ilyen álarcos démonok, akikről azt hiszi, a külvilágban vannak.
Ádám monodrámáját egy interaktív blokk követi, amelynek során a kiscsoportokra osztott diákok feldolgozzák a hallottakat. Meglepően érett realitásérzékkel sűrítik találó állóképekbe a történetet. Világosan látják a társadalmunkban lépten-nyomon fellelhető ellentmondásokat: előítéletek, a felelősségvállalás hiánya, az anyagi ellehetetlenülés, a pusztító düh, meg a függőségek. Egy kisbabának nem ilyen történeteket kellene hallania – mondják. Végül át is írják a szomorú véget, kedvesen ringatva vidám meséket sugdosnak a csecsemőnek.
Kicsengetnek, a tanítás folytatódik, a tanulók órára sietnek, és mi, jogilag felnőttek is visszatérünk a hétköznapi életbe. A kemény témák ellenére is megkönnyebbülést érzek: talán mi is átírhatjuk a sztorink végét, akkor is, ha az eleje adott.