Van egy hely, a piros lámpás negyed, ahol két nő áll. Ott, ahol túl sokáig piros a lámpa. A nők amolyan mediterrán típusok. Hosszú hajukat a szél kócosra tépázta, bőrük sötét. Barnás. Mintha koszos lenne. Öltözetükben van valami furcsa, mintha találomra kaptak volna magukra egy-két rongyot. Lábaik előtt egy vörös, magas szárú csizma hever. Nem egy pár. Csak egy darab. A környék mindig csendes, leginkább üzletemberek járnak erre. Tehetősek.
A járókelő férfiak és hölgyek változatosan reagálnak a nőkre. Van, aki lesütött szemmel vár a zöld jelzésre, mások oda-oda pillantva, akár egy-egy mosolyt megejtve várják, hogy tovább sétálhassanak. Mintha ők lennének zavarban. Némelyikük magához szorítja táskáját, amint elhalad az ácsorgó kócosok mellett. Senki sem foglalkozik velük, pedig a két nő elég gyakran megfordul ott. Senki sem áll meg, hogy megkérdezze, mire várnak, mit szeretnének, miért van előttük az a fél pár csizma. A nők sem állítanak meg senkit, nem tolakodnak. Mindenki előre bámul mereven, amíg várakozik a lámpa piros fényénél. Egy férfi viszont megáll. Hosszasan végigméri őket, egytől egyig, tetőtől talpig. Azonban, amint egyikük nyújtaná a kezét és szóra nyitná ajkait, a férfi ijedten elsiet.
Ez az: a rohanó, közömbös világ. Egyedül várakozva, két furcsa idegennel a hátunk mögött a várakozási idő még hosszabbnak tűnik. Mintha nem akarna váltani a lámpa. A két nő motyog valamit az orra alatt, nem túl hangosan, de hallhatóan. Az emberek mintha meg sem akarnák hallani. Nem fordulnak hátra. Lehet, hogy nem is hallják, mert a hang, miszerint ― mikor szabadulok már ebből a kínos csendből és feszélyezettségből? ― hangosabban szól a fejükben, mint a külvilág zaja. Aki más, azzal nem foglalkoznak. Vagy nem szívesen foglalkoznak. Mert akik kinn állnak az utcán, mind a testükből élnek. Igen, mert nincs semmi másuk. Ők ennek a világnak a prostijai.
Ezek a nők pedig még csak nem is kurvák, hanem ápolt homeless-ek. Ezért piros olyan „sokáig” a lámpa…