Avagy a szerelem lehetőségei az anyagias huszonegyedik században
Egy korábbi cikkünk azt a jelenséget tárta fel, hogy a mai világban nem tisztelik az értékeket, ami különösen a fiatalokra igaz. Mindenkinek csak a külsőségek fontosak, a lányok a hatalmas BMW-vel döngető, felfújt izomkolosszusokra hajtanak, a pasiknál meg csak a szilikon mellű, miniszoknyás plasztikcicák jöhetnek számításba. Szerintem nem ennyire egyértelmű a helyzet, és nem is ennyire sötét.
A nők megfelelési kényszere, szépség utáni vágya számos cikk, tv-műsor, könyv témája. De ez valóban a modern kor jelensége lenne? A nők ősidőktől kezdve óriási áldozatokat hoztak a szépségükért. A gésák apró cipőkbe nyomorgatták a lábukat. A középkori Európában fűzővel szorították össze a mellkasukat, teljesen természetellenes darázsderék után vágyakozva. Afrika egyes részein kislánykoruk óta, viselt fémkarikák segítségével próbálják nyakukat mesterségesen nyújtani, kecsesebbé tenni. Napjainkban a nők diétával, plasztikai műtétekkel próbálják elérni ugyanezt. A tökéletes külső iránti vágy örökké megmarad, ezen még a feminizmus sem volt képes változtatni.
Manapság a lányok gyakran ismételgetik, hogy a férfiak nem értékelik eléggé a 
belső szépséget, és csak a külső számít nekik. Én ezzel nem értek egyet. A pasik jóval vizuálisabb típusok, mint mi nők vagyunk. Ez egy tény, amit el kell fogadnunk. A férfiak mindig is úgy tekintettek ránk, mint a szépség megtestesítőire. A társadalomban ez egyfajta szerepünk. Törekednünk kell rá, hogy természetes szépségünket kiemelve minél többet hozzunk ki a külsőnkből, nem pedig elvárni a férfiaktól, hogy szeressenek egy igénytelen, magára mit sem adó nőt pusztán a belső értékeiért.
A lányok megfelelési kényszere lehet ugyan beteges – gondolok itt például az anorexiára, vagy plasztikai műtétek túlzott alkalmazására, ezek azonban messze nem érintik a társadalom egészét. Az viszont tény, hogy nekünk, nőknek egyszerűen muszáj a lehetőségeinkhez mérten vonzónak lennünk. Természetes szépségünket igenis ki kell hangsúlyoznunk némi sminkkel, frizurával, igényes öltözködéssel. Az elhízás nem születési rendellenesség, egészséges táplálkozással, jóleső testmozgással, kitartással és mértékletességgel bárki csinos alakot varázsolhat magának. Hol húzódik a határ a természetes szépség és a mesterkéltség között? Ezt mindenki döntse el maga! Van, akinek már a hajfestés és a smink is természetellenes, van, akinek a szilikon mell sem az. Mindenkinek meg kell adni a szabadságot, hogy olyan módon találjon rá a saját szépségére, ahogyan akar.
Sokan tartják igazságtalannak, hogy Éden Szandra és hasonló műcsajok “könnyebben jutnak előre” mert lefekszenek mindenkivel, akár a pénzért. Ez inkább a kivétel, mint a szabály. Jogunkban áll saját erkölcsi értékeinket követni, függetlenül attól, hogy mások hogyan viselkednek. Mai társadalmunkban a női egyenjogúság már igenis elég széleskörű. Tanulhatunk, karriert építhetünk. Napjainkban egyetlen nőnek sem kötelező letérdelni egy előléptetésért. A szex révén előrejutó lányoknak idővel szembe kell nézniük a jó hírük elvesztésével, az egész társadalom rosszallásával. Kinek kell a siker ilyen áron? Ezért kár is irigykedni. A prostitúció sem modern találmány. Minden történelmi korban voltak férfiak, akik hajlandók voltak szexuális szolgáltatásokért pénzt adni olyan nőknek, akik ebből éltek. Bármennyire is erkölcstelen, nem számíthatunk arra, hogy valaha eltűnik. Ettől mi még élhetünk tiszta, értékes életet.
A diszkók miniszoknyás, magassarkús, vagy épp kigyúrt, BMW-n száguldozó vendégeit sem kell elítélni az öltözködésük vagy a viselkedésük miatt. Igaz, egy részük nem azért megy szórakozni, hogy komoly kapcsolatra tegyen szert, viszont nem is próbálják elhitetni ezt senkivel. Vannak köztük olyanok, akiknek valóban csak az a célja, hogy a villogó diszkófények és a monoton zene zűrzavarában, önfeledten táncoljanak, és egyetlen éjszakára elengedjék a feszültségüket. Jelentős részük azonban igazi értékekkel rendelkező fiatal, aki ismerkedni vágyik, ezért kicsinosítva érkezik a party helyszínére.
Olyan társadalomban élünk, ahol a lelki értékek nem számítanak, csak a pénz és az azon megszerezhető javak? Talán ez nem véletlen. Ha képzeletben kicsit eltávolodunk a huszonegyedik századtól, és felülről nézzük a 
történelem egészét, láthatjuk, hogy más korszakokkal ellentétben a jelen sokkal inkább materialista. Bármennyire is utáljuk, kapitalista társadalmunkat a pénz teszi működőképessé. A nyugati világ először szembesül azzal, hogy nincs egy átfogó vallás, hit- vagy mítoszrendszer, amely mindenkinek iránymutatásul szolgálna. A keleti társadalmakban természetes dolog, hogy mindenki hisz egy vallásban, és az értékeit abból meríti, legyen az az iszlám, vagy a buddhizmus. Nálunk az ateizmus a természetes, és felkapjuk a fejünket, ha valaki szégyenkezve bevallja, ő bizony hívő. Nem a dogmatikus, bigott vallásosságot szeretném erőltetni, hiszen annak ellentmondásossága egy másik cikk témája lehetne. Láthatjuk viszont, hogy korunk jelensége az anyagi dolgokhoz való kötődés és a spiritualitástól való elszakadás, ami egy vallástalan, gazdaságát a profitra alapozó civilizációban nem is csoda. Ez megmutatkozik az emberek, így a fiatalok attitűdjében is. Attól viszont, hogy a többség így viselkedik, nekünk még lehetnek értékeink.
A mai világban ne lenne “trendi” a szerelem? Ez egyáltalán nincs így. A szerelem hiányát sokkal inkább belső világunkban kell keresnünk. A csalódásoktól való félelem, a túl magas elvárások, az illúziók kergetése, vagy egy szakítás utáni természetes “gyászfolyamat” egyaránt oka lehet a társtalanságnak. A bennünk zajló lélektani jelenségektől függ, hogy besétál-e életünkbe a nagy Ő, nem pedig az aktuális ismerkedési szokásoktól, társadalmi értékválságtól vagy öltözködési trendektől. A harmonikus, önmagával békében élő személyiség, aki képes feldolgozni a múlt fájdalmait, és kitárni a szívét egy új szerelem felé, megtalálja a boldogságot. Ezen pedig pénzért ágyba bújó Éden Szandrák vagy luxusautón száguldozó szteroidmacsók egész hada sem tud változtatni.