Jó, hogy ma már nevetni tudunk Sztálin halálán

Armando Ianucci, brit rendező fantasztikus színészi gárdát szerződtetett a modernkori orosz történelem egyik legjelentősebb hatalmi harcát bemutató vígjátékához. A Sztálin halála következtében, a Szovjetunió vezetésében kialakult hatalmi harcot bemutató film a politikai szatíra kedvelői számára egy igazi gyöngyszem lehet.

Mivel az események után 65 évvel is vannak még fehér foltok a szovjet diktátor halála és az azt követő fejlemények történetében,  álljon itt egy rövid áttekintés a helyzetről ahhoz, hogy a történelem ezen időszakában járatlan néző is megérthesse, miről is van szó:

Josif Visszarijonovics Sztálint, a Szovjetunió Központi Bizottságának második főtitkárát, az ország mindenható urát, 1953. március elsején magatehetetlen állapotban, saját vizeletében fekve találják meg Moszkva környéki dácsájában. A zsidó orvosok ellen indított perek miatt alig akadt doktor, aki segíteni tudott volna a válságos állapotban lévő generalisszimuszon. Sztálint gyógyszeres kezelésben részesítették, lánya pedig mellette maradt, fiát azonban haza kellett küldeni, mert részegen rátámadt az orvosokra. Sztálin végül március ötödikén tüdőembólia következtében, lánya elmondása alapján „nehéz és szörnyű halált” halt. Sztálin helyét a Központi Bizottság elnöki posztján addigi helyettese, Georgij Malenkov vette át. Ezzel egyidőben megindult a hatalmi harc a háttérben a Miniszterek Tanácsa többi tagja, Nyikita Hruscsov, Vjaszceslav Molotov és Nikolaj Bulganyin között Malenkov főtitkári pozíciójának megszerzéséért. Az NKVD vezetője, Lavrentij Berija azonban mindenkit sakkban tartott a birtokában lévő titkosszolgálati iratokkal.

Ez hát az alaphelyzet, amit a Sztálin halála, a maga groteszk humorával, de a szatíra mércéjével mérve, kellően hiteles módon bont ki a néző számára. Ha az ember utánaolvas a szakirodalomban, azt fogja tapasztalni, hogy az ábrázolt események nagyobb részben történelmileg hitelesnek mondhatóak, még ha nyilvánvalóan nem is pontosan úgy zajlottak le, ahogyan azt a vásznon látjuk. A szatíra lényege azonban, hogy egy fiktív történetet mesél el, ami ugyanakkor a valóság, vagy egy adott történelmi kor elé állít nem is annyira görbe tükröt. Ne akadjunk hát fenn a részleteken, hanem adjuk át inkább magunkat a film élvezetének, de azért tartsuk észben, hogy ugyanezt a film főhősének hazájában, az iránta mutatott személyi kultusz máig élő hagyományaként nem tehetnénk meg!

Az ember már csak a szereplő gárdát látva is sejtheti, hogy egy filmes szempontból magas színvonalon elvégzett munkával fog találkozni. Mivel a Sztálint alakító Adrian McLoughlin a jelenetek túlnyomó többségében a padlón, illetve a ravatalon fekszik, az ő színészi játékát és karakterábrázolását felesleges lenne kritizálni. Vegyük hát sorra a film három központi szereplőjét, a Malenkovot játszó Jeffrey Tambort, a Hruscsovot megformáló Steve Buscemit és a Beriját megszemélyesítő Simon Russell Bealet. E közül a három ember közül vélhetően Hruscsov volt a „legemberségesebb” és a legmulatságosabb a valóságban, a filmben azonban számomra, a Tambort általal alakított Malenkov a legszórakoztatóbb figura. Malenkov, miután megörökli a vezető pozíciót, rögtön igyekszik felülemelkedni a kézzel tapintható feszültségen és a kialakult hatalmi harcon kívülre helyezni magát. Tambort a gőg, a félelem, és a becsvágy rendkívül szórakoztató elegyéből gyúrja össze a maga Malenkov figuráját, ami bár vélhetően az egyik legkevésbé hitelesre sikerült karakterábrázolás a filmben, egyúttal az egyik legmulatságosabb is. Steve Buscemi nagyon jól ráérzett Hruscsov karakterére, és tulajdonképpen ő az a szereplő a filmben, akitől minden konfliktus kiindul. Vele áll szemben a belügyminiszter, az állambiztonság mindenható ura, a rettegett Berija. Berija megformálása talán a leghálátlanabb feladat, hiszen egyértelműen ő a legellenszenvesebb figura a történetben. Nem véletlen tehát, hogy a többi színésszel ellentétben, erre a szerepre egy a vígjátékok és komédiák helyett, főleg drámai alakításokban jeleskedő színészre esett a választás. A főbb szereplők közül, legjobban a Vjacseszlav Molotov-ot játszó Michael Palin alakításától tartottam előzetesen, de végül szerencsére benne sem kellett csalódnom, mivel nem lehetett felfedezni semmilyen formában a tőle egyébként megszokott, és már-már elvárt, túlfűtött, bárgyú marháskodást.

A film további nagy erényének számít, hogy a díszleteket, kellékeket, és a kosztümöket is maximális hitelességre törekedve alkalmazza, a tökéletes illúzió megalkotásának érdekében. Azt is a rendező és a forgatókönyvíró erényei között lehet említeni ugyanakkor, hogy a generalisszimusz haláltusáját nem részletezi, nem gúnyolódik rajta, egy egészen ártatlan, de az egész film egyik legfrappánsabb helyzetkomikumán kívül. Ugyancsak az alkotók empátiájáról és józan ítélőképességéről árulkodik, hogy az események valódi áldozatának tekinthető, sok száz ártatlan orosz polgárból sem űz csúfot egy pillanatig sem. Megítélésem szerint egy olyan hiánypótló, történelmi témájú, politikai szatíra került vászonra a Sztálin halálával, ami remek szórakozást nyújtva öregbíti a műfaj hírnevét.

Pontszám: 72

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás