Luc Besson legújabb filmjének alapötletéül az 1967-ben megjelent Valerian és Laureline képregénysorozat szolgált, amit a rendező modernizált, maximálisra tolva a látóidegeinket ért ingereket. A sci-fi műfaj rajongói azonban nem elégednek meg a csodás látvánnyal és pörgő akciókkal, jól megírt történetet és érdekes karaktereket is elvárnak. Főleg, ha ilyen név ül a rendezői székben.
Történetünk kerek húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor Luc Besson nekiállt leforgatni Az ötödik elem című filmjét. A forgatáson Jean-Claude Méziéres (a Valerian és Laureline képregénysorozat megálmodója) tett egy halvány utalást a rendezőnek, miszerint inkább a Valeriant kéne elkészítenie ehelyett. Luc Besson azonban a technológiai hiányosságokra hivatkozva eltette későbbre a projektet. Egészen mostanáig, amikor már a technika lehetővé teszi, hogy a képregényekéhez hasonló világot lehessen létrehozni a filmvásznon.
A történet középpontjában a címszereplő Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) állnak, akiknek egy titkos küldetés keretében egy generátort kell megvédeniük, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Missziójuk során eljutnak az Alpha nevű intergalaktikus városba, ahol a világegyetem minden tudása összpontosul. Azonban a kezdetben egyszerűnek tűnő feladatról kiderül, hogy az egész Alpha fennmaradása függhet tőle.
Egyelőre hagyjuk a történet sablonosságát, kezdeném a film legnagyobb erényével, ami a látvány. Túlzás nélkül állítható, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy tényleg az intergalaktikus városban képzelhessük el magunkat. Az elénk táruló képek egész egyszerűen gyönyörűek, az egész világ nagyon egyben van. Egyszer sem éreztem úgy, hogy a CGI „leesne” a vászonról. A különböző fajok nagyszerűen lettek megalkotva, legtöbbjük saját nyelvet beszél, kreatívan tervezték meg a küllemüket, remek atmoszférát biztosítanak a filmnek. Az akciójelenetek is jól koreografáltak, nem követték el a gyakori hibát, hogy túl sötét képpel vagy heves kamerarángatással élvezhetetlenné tegyék a pörgős részeket. A rendező hagy időt a nézőnek megismerkedni ezzel a csodálatos világgal, sokszor egy mellékszereplő narrációja segít minket kiigazodni a sok különböző élőlény között. Van köztük víz alatt élő, nyersanyag-kitermeléssel foglalkozó faj, láthatunk kolóniákat, ahol az emberek számára mérgező gázok biztosítják az ott élők fennmaradását, de létezik az emberek és velük kompatibilis fajok kerülete is. A film ezen a ponton, a világépítés közben működik a legjobban. Az embernek kedve lenne méginkább körülnézni az Alphán, még többet megtudni az ott lakókról és a hétköznapjaikról. Az egész intergalaktikus városból sugárzik egyfajta pozitív jövőkép, mely szerint a különböző szükségletű, értékrendű élőlények közösen, békében élnek egymás mellett.
Ugyanez a kidolgozottság sajnos nem mondható el a két főszereplőről. A képregény történetmesélése arra épített, hogy a szereplőket hétköznapi tulajdonságokkal ruházzák fel, teljesen átlagos motivációkkal, kivéve persze, hogy a 28. században élnek. Ha a film készítése közben ugyanez az elképzelés volt az irányadó, akkor nagy baj van. Valerian, aki az átlagos fiatal férfi mintapéldánya, egyetlen céllal rendelkezik: hogy két akció között minél több nőt csábíthasson el. Nem gondolnám, hogy aki rendfenntartóként dolgozik a világegyetem megóvása érdekében, annak elsődleges prioritása az aznapi alvópartner felkutatása lenne. Laureline, aki a független nőt jelképezi, ugyanilyen egydimenziós karakter. Arra vár, hogy valaki őszintén szeresse és bízzon benne, mindenféle birtoklási vágy nélkül. A film fő humorforrása a két főszereplő közötti vicces szurkálódások sorozata, amik valamikor működnek, sokszor azonban nem, valahogy nincs meg a kémia kettőjük között. Mellékszerepben feltűnik Clive Owen, aki hozza a szokásos alakítását. Sok teret nem kap, azonban egy fontos jelenet kapcsolódik a nevéhez, ami nem is okoz neki problémát. Ki kell emelni Rihannát, aki már a trailerben is felbukkant. Az előzetes alapján arra lehetett számítani, hogy pár percnél többet nem adnak neki, ennek ellenére meglepően sokat tesz hozzá a cselekményhez.
A történetvezetés nagyon ellentmondásosra sikeredett. A fő cselekményszál sablonos, nagyjából a film felénél már sejteni lehet, hová fog kifutni. Aki már látott kettőnél több akciófilmet, az a fő gonoszt is nagy bizonyossággal megtippelheti. A dialógusok hozzák az agyatlan akciófilmek színvonalát, mint a nehezen megoldott szituáció utáni laza beszólás vagy az üresjáratban romantikusnak szánt könnyed csevej. A film végén pedig a komolynak tervezett monológ annyira nem érte el a célját, hogy a vetítőteremben többen is felnevettek. Ráadásul nem kerülhetjük el a közhelyeket sem, amit a film úgy dobál, mint a magyar női vízilabda válogatott a gólokat a franciáknak a vizes világbajnokságon.
Említettem már, hogy a Valerian legjobban működő része a világépítés. Ez a történetvezetésnél is előjön, ugyanis főszereplőink a cselekményszál mellett több, úgymond mellékküldetést is kénytelenek megoldani. Ezek mindegyike annyira ötletesre sikerül, hogy a néző nem is akar visszakanyarodni az eredeti fővonalhoz. Kreativitásban itt nincs hiány, lesz túszszabadítás, beépülés az ellenség közé, űrhajós fogócska és sok más érdekesség.
Összegezés
A Valerian és az ezer bolygó városa egy nagyon profi látványfilm, ami az alapanyag, az ígéretek és a produkcióra elköltött pénz miatt bizonyult kevésnek. Jobb szereplőválasztással, valamint egy fokkal eredetibb sztorival elmondhatnánk, hogy Luc Besson 20 év után újra megmutatta.
Ettől függetlenül a film bátran ajánlható mindenkinek, aki szereti a pörgős, látványos akciókat, vagy legszívesebben Pandorára költözne.