A fundamentalista iszlámról őszinte és hiteles képet festeni nem egyszerű feladat. Abderrahmane Sissako (Boldogságra várva, Élet a földön) gyönyörű filmje mégis képes megragadni ennek a távollévő, idegen világnak a hangulatát, miközben olyan kemény és aktuális kérdésekkel foglalkozik, mint az alapvető emberi jogok, az elnyomás és a szélsőségekkel történő együttélés.
A fegyveres zsarnokok és az ártatlan elnyomott
Az északnyugat-afrikai Mali köztársaságban számtalan etnikum él, amelyek ugyan mind muszlimok, de gondolkodásmódjukban különbségek mutatkoznak. A Timbuktu egy peremvidéken elhelyezkedő kis falu mindennapjaiba enged betekintést, ahol a líbiai dzsihadisták agresszorként nyomják el a civil közösséget. Tilos a szórakozás, a zenélés, a dohányzás, a focizás, a nőknek pedig kesztyűt és fátylat kell hordaniuk a tikkasztó hőségben.
A mauritániai művészfilm több szempontból is kimagasló alkotás. Legfontosabb értéke a téma megragadásában van, mivel az észak-afrikai térséget sújtó vallási konfliktusokat nem hatásvadász módon tárja elénk, hanem az ott élők szemén keresztül ismerhetjük meg az iszlám radikalizmus egy szélsőséges példáját. Ez a közlési forma teret nyújt arra, hogy meghökkentő, hiteles életképek segítségével közelebb kerüljünk egy idegen világ lakosaihoz és világlátásához.
Kidane és családja
Az állattenyésztő Kidane és családja a falu határán kívül, szinte szabadon él a poros homokdűnék között. Egy nap kedvenc tehenüket lelövi egy halász, a családapa igazságérzete pedig nem hagyja nyugodni, pisztolyt ragad és bosszút áll. A dzsihadisták fennhatósága rájuk is vonatkozik, ezért az egyszerű állattenyésztőt a konzervatív bíróság elé állítják. Az ítélet egy ilyen zsarnok rendszerben adja magát, de a tragikus végkifejlet még így is okoz meglepetéseket. Ebben a világban máshova rendeződnek az értékek, igaz érződik a család és a vallás központi szerepe.
A humánus eszmei ellenállás nemcsak Kidane és családjának drámájában jelenik meg, hanem több kisebb mozzanaton keresztül megismerjük ezt a szélsőséges helyzetet. Tilos a zene, de egy fiatal társaság közösen engedi el magát, együtt énekelnek vallási dicsőítéseket, miközben ez bűncselekménynek számít. Focizni sem szabad, de a film egyik legerősebb jelenetében mégis imitálják ezt a sportot: labda nélkül, szinte pantomim módon fejezik ki szembeszegülésüket a diktátorok ellen.
Egy fájdalmasan szép és megviselt feleség arcközelije
Az alapvető emberi jogokról és felfogásukról is kapunk némi ízelítőt. Az elnyomók pisztollyal lépnek be a templomba, amire a helyi bölcs rögtön egy letolással válaszol: az imádkozás szentélyébe nem való az erőszak. Egy nőt akarata ellenére hozzáadnak egy idegen férfihoz. Itt is felszólal a civil lakosság a jogtalan procedúra ellen, igaz megoldást nem kapnak senkitől. Az önkényuralkodók ugyan halálbüntetéssel és kövezéssel büntetik a számukra elfogadhatatlan viselkedésformákat, de mégse teljesen negatív színben vannak feltüntetve, hiszen ők is emberek, akik hisznek valamiben.
A Timbuktu nemcsak témáját tekintve emelkedik ki az idei filmek közül, hanem vizuálisan is lenyűgöző. A gyönyörű pasztellszínekben gazdag homokfalut és környezetét Sofian El Fani (Adéle élete) káprázatosan jeleníti meg, szinte érezzük a végtelen mennyiségű por állandó cikázását. Operatőri szempontból egyszerűen bravúros teljesítmény, ahogy a mű kemény üzenetét ugyanolyan erővel képes visszaadni egy távoli, hosszú snitt és egy drámai, arcközeli beállítás.
Az iszlám vallási radikalizmusról ilyen emberi, mély és hiteles filmet készíteni bátor vállalkozás, és az csak hab a tortán, hogy művészfilmes eszközökkel, látványos költői képet kapunk arról, milyen egy teljesen más felfogású, távoli világ gondolkodásmódja. A Timbuktu méltán nyerte el a legjobb külföldi film Oscar-jelölést és számos filmfesztivál díját, köztük Cannes-ban az ökumenikus zsűri elismerését, valamint a François Chalais-díjat.