Miután megnéztem az eredetileg August: Osage County című filmet, felmerült bennem, hogy sosem szeretnék gyereket, hiszen – ahogy a Vígszínházban és a mozikban párhuzamosan bemutatott mű is mutatja – a szülők nem tesznek mást, mint generációról-generációra rányomják saját frusztrációikat és szorongásaikat az utódaikra. Tökéletes színészi játék, meglehetősen nyomasztó téma.
Meryl Streep – bár rengeteg alkalommal jeleskedett már a vásznon – még sosem volt ennyire jó. Szinte azonnal el lehet hinni róla, hogy a hetvenes éveiben jár, és gyógyszerfüggő. Házassága, férjének rövid, epilógus szerű, ám a mű elején elhangzó beszámolója alapján, kompromisszumon alapul, amelyben a felek elfogadják egymás szenvedélyit, megtűrve az alkoholt és az agyra drogszerűen ható pirulákat egymás szervezetében.
A konfliktust a férj eltűnése okozza, amikor is egybegyűlik a nagy család, és mint egy görög drámában, sorra napvilágot látnak a szövevényes problémák. Felszínre kerül minden, még az is, amire nem gondolnánk egyáltalán. A végén pattanásig feszül a húr, ami a szerintem zseniálisra sikerült plakáton is szuperül van ábrázolva. (Ez alapján kihagyhatatlan a film.)
Az antik életérzésen kívül klasszikus elemek is megjelennek: a három lánytestvér esete, a húg-nővér rivalizálása, a családon belüli erőszak és természetesen a beteljesületlen szerelem. És mi a tanulság ezeket a témákat boncolgatva? Hogy mindig, mindent meg kell beszélni, nem érdemes a gondokat magunkba fojtani, és hogy a szülői hibákat nem szabad elkövetni saját gyermekünk felnevelése során. Oda kell figyelni egymásra, meg kell békélni a sorssal, vagy egyszerűen csak tovább kell állni, ha úgy adódik valamikor.
Oklahoma szar hely. Ennyi biztosan kiderül az események lepergése közben. És ahol pusztaság és üresség van, ott nagy bajok húzódnak meg a háttérben – legalábbis filmes hatásokkal ez a két dolog remekül párhuzamba vonható. Julia Roberts sosem érdemelte meg még ennyire, egyik alakításáért sem az Oscar-díjat (legjobb női mellékszereplő jelölés). Ő az a karakter, aki megpróbálja kibogozni a szálakat, megkísérli megoldani a problémákat, még akkor is, ha küzdelme végig reménytelennek bizonyul. Sőt, ő húzza a rövidebbet.
Mégis nem rá, hanem egy másik emberre nem tudunk egyáltalán haragudni csupán a stáblista képkockáit nézve. Az egyetlen figurára, a bejárónőre, aki nem tartozik a családhoz, nem kötődik senkihez, mégis mindent lát, az összes esemény résztvevője, ugyanúgy, mint bárki. Egy kiskorú megrontása elleni közbeavatkozását meg se köszöni neki senki, ahogy azt sem, hogy ő az egyetlen pozitív személyiség, aki mindvégig a süllyedő hajón marad.
Lehengerlő alakításáért érdemes még Benedict Cumberbatch-ot kiemelni. Zseniális váltást mutat be Sherlock Holmes és Little Charles egyénisége között. Bár mindkettő pasas szociopata a maga módján, előbbi belevaló, utóbbi viszont teljes lelki csőd. A visszahúzódás és a határozatlanság mintaképe, amelynek megformálása nem kis színészi feladatot igényelt.
Nem mondom, hogy mosolyogva fogjuk elhagyni a mozitermet, a kanapét vagy tévékészüléket, de az biztos, hogy a fejünk gondolatokkal lesz teli. Gyereket akkor is szülünk (vagy legalábbis részt veszünk a folyamatban), de a nevelés során érdemes átgondolnunk, mi az, amit ne örökítsünk tovább, hogyan ne cselekedjünk, ha egészséges és ép lelkületű felnőtteket szeretnénk látni a jövőben. Megfontolandó kérdés, az egyszer tuti…