Az útikönyvem szerint egy kisfiú így kiáltott fel, mikor meglátta Velencét: Papa, ez a víz igazi? Teljesen meg tudom érteni a döbbenetét: cölöpöket dugni a tenger fenekére, és arra komplett palotákat építeni elég vad ötlet, de a velenceieknek bejött. Nem csak azért, mert elég jól tudták védeni a kis szigeteiket meg lagúnáikat, hanem mert amióta erre nincs már szükség, jól jövedelmez turista-csalogatóként.
Velence is, mint a többi itáliai kirakat-város, áldozatául esett a tömeg-turizmusnak – amit látunk, az nem Velence, hanem valami mű itáliai életérzés, nyugati és ázsiai turista-hordák számára zanzásítva. Normális üzletekkel a belvárosban lehetetlen találkozni: mindenhol a Kínában gyártott egyen-muráno-i üvegékszerek és –kacatok halmai, méregdrága kávézók és pékségek, luxusüzletek luxusárui, na meg az utcán seftelő bevándorlók tíz eurós „eredeti” Ray Ban és Michael Kors táskái. Velence most olyan, mint a kis üveggömbe zárt miniatűr változatai: giccs. Annyira olasz, mint amennyire magyar a kalocsai mintás póló a mangalica-kolbásszal.
Kihagytam a 100 eurós, egy órás gondolázást is: hiába kacsintottak a délceg gondolások, nem volt kedvem beülni a leginkább koporsóra emlékeztető fekete-arany csónakokba, hogy aztán ötezer turista fényképén szerepeljek mint A Gondolázó Lány. Galambokat sem etettem a Szent Márk téren, mert sikeresen elűzték őket, hogy ne rongálják a műemlékeket, így csak a sirályok elől kapkodhattam a fejem, és bámulhattam a fémtüskéket az épületek tetején. De a gettót például láttam.
A gettók ugyanis Velencéből származnak: a hajdani vasöntödék területére költöztették a Velencében élő zsidókat, a gyakorlat és az elnevezés aztán egész Európában elterjedt. Mivel nem ez Velence fő látványossága, a város egészen élhető részét találtam meg itt, ahol kicsit fellélegezhettem az oldalamba könyöklő, szelfibotokkal felszerelkezett seregtől. Egész Velencében érdemes a csoportoktól leválva a kisebb mellékutcák felé venni az irányt: egy kis szerencsével ott már meglátható a város igazi arca: állott víz-szagú, kopott házak, félhomály, az ablakokon kiderengő tévé-fény, ebéd illata, egy-egy siető ember.
Próbáltam elképzelni, milyen lehet itt élni. Tanítás után iskolabusz vagy metró helyett vaporetto-val hazamenni, vagy motorcsónakkal színházba járni: a zakó szárnyként lobog az ember után. Néhány helyen egyáltalán nincs járda vagy út a házak között, csak a csatorna – egy férfi kiült a kapuba telefonálni, közben a víz felett lógatta a lábát…Mentőautó helyett is mentőhajók vannak, és mosolyogtató volt nézni, hogy azért az olasz vezetési stílus a tengeren is megmutatkozik: ugyanúgy rodeóznak a kis hajókkal, mint az autóikkal. Mivel én gyerekként rengeteget lógtam a zsákutcánkban a szomszéd gyerekekkel, eszembe jutott, milyen lehet a velencei kiskölyköknek: Anyu, kimegyünk az utcára…sellőset játszani?
Murano és Burano is mindig a kötelező látnivalók között szerepel egy velencei utazáskor. Burano egy apró sziget tele színes házakkal, drága éttermekkel és turistákkal. Murano tágasabb és élhetőbb, egy kis üzletben éppen ott volt a mester is, készítette a csíkos üveggömböket. Az útikönyv szerint csipkeverő asszonyokkal is össze kellett volna futnom, de erős a gyanúm, hogy helyettük a Távol-Keleten, géppel készülnek a híres csipke terítők.
Velence és a környékének fő látványossága azonban mi vagyunk, a turisták: pirosra sült németek, hangos amerikaiak, a nap ellen esernyővel és horgászkalappal védekező kínaiak, drága ruhákba öltözött oroszok. A város az odalátogató idegenekből él, és teljesen alkalmazkodik hozzájuk, így tulajdonképpen lassan mindegy lesz, hogy Párizsba, Firenzébe, vagy Velencébe látogatunk-e, mert csak annyi köztük a különbség, hogy az egyen-táskákon a felirat „I love Venice” vagy „I love Paris”. Ez lehangoló jelenség, de csodálkozni értelmetlen rajta, bosszankodni pedig nem érdemes.
Velencétől ugyanis nem lehet nem lenyűgözve lenni. Igaz, hogy nyomorogtunk a többi turistával a vaporetto-n, de sosem fogom elfelejteni, mikor megláttam először a várost: csillogott a tenger, a szél az arcunkba fújta a vízcseppeket, kövér és vakítóan fehér felhők úsztak az égen, Velence pedig szinte lebegett a víz tetején. A sikátorok tényleg gyönyörűek és elegánsan kopottak, a kocsmáros tényleg énekel, miközben kiszolgálja a helyi erőket, a kávé tényleg kávé, és valószínűleg a város tényleg el fog süllyedni egyszer. Hogy ezt a kissé pesszimista szemléletmódot és a sok műviség feletti panaszomat ellensúlyozzam, íme a pozitív befejezés: ha minden más nem is eredeti, a víz még igazi!