Több helyszínen, különféle zenékre lehetett bulizni a Gutenberg Egyetem szemeszternyitó partiján, volt diszkófény meg füst is, oh yeah. Meggyőződésem, hogy a hallgatók egyik fele csak azért megy el egy klubba vagy bulira, hogy a tömeg közepén álldogáljon és igyon, lehetőleg egy nagy körben, hogy ne lehessen tőlük rendesen táncolni. A hallgatók másik fele pedig egyáltalán se nem inni, se nem táncolni megy el az ilyen alkalmakra: ők a hobbisétálók. Egész éjjel kitartóan masíroznak fel-alá a tömegben, bordán könyökölve, letaposva, hat méterrel arrébb sodorva a pórnépet, aki táncolna.
Én a hallgatók harmadik fele lennék (bölcsész és a matek ugye), mert én táncolni mennék, de valószínűleg velem van a baj. Azért elég érdekes élményben volt így is részem: mintha a Duna sodrásával kellett volna megküzdenem. Teljesen mindegy volt, hogy a barátaimmal a tömeg szélén vagy a közepén álltunk-e, mert minden esetben jöttek a hobbisétálók, akik kitartóan rajtunk másztak keresztül. Átsodródtam a terem másik végébe, néhányan még tovább passzoltak, de három szám múlva sikerült újra legalább meglátnom a többieket. Kicsit úgy éreztem magam, mint Mia a Neveletlen hercegnőben, mikor kijelenti, hogy „Ma megint rám ültek”. Mert nem elég, hogy folyton lökdösnek, és kitartóan a lábamra ugrálnak, a fülembe ordítják a refrént, vagy leöntenek sörrel. A szemeszternyitó bulin még le is fejelt egy srác. Nem volt természetes a mosolyom.
A hobbisétálók egyébként olyan kitartóak, hogy amikor már a buli után az üres folyosón álldogáltunk a barátaimmal, akkor is fellöktek minket. Az este elején még én kértem bocsánatot mindenkitől, aki nekem jött. A közepe táján azon agonizáltam, hogy mikor fogok olyan jól beszélni németül, hogy beszóljak nekik. A folyosón meg már fel se vettem, hogy nekem jöttek: arrébb sodródtam, visszamentem, és mondtam a többieknek, hogy utálom. Az összes. Embert. Szenvedéseim közepette azért megfigyeltem azt az elhanyagolható kisebbséget is, aki táncolni jár a bulikba. Íme a tíz leggyakrabban felbukkanó arc:
- A Vadász/Préda. Általában a fiúk a Vadászok és a lányok a Prédák, de ez nem ilyen egyszerű, mert a préda lányok is valójában vadászok, hiszen azért rebegtetik olyan ártatlanul vagy perzselően a műszempilláikat, azért vonulnak fel-alá a platform magassarkúikban, hogy felmérjék a kínálatot, és magukhoz édesgessék a kiszemelt Vadászt, aki nem tud róla, hogy a Préda, akit le akar vadászni, valójában Vadász, és ő maga válik Prédává…őőő…a lényeg, hogy aki keres, az talál, na.
- A Viccesfiú. Személyes kedvenceim. Minden buliban feltűnik egy olyan srác, aki felvállaltan tök idiótán táncol. Lazán beáll más társaságokba is, random felbukkan egy-egy ember mellett, bevonja a fura táncába, hogy 10 percen belül mindenki vele együtt nevessen. Halódó partik megmentője, óh!
- Individualista táncoló. Mindegy, hogy társasággal van-e vagy egyedül, ő egyedül táncol, nem barátkozni ment, hanem hogy jól érezze magát, amihez bőven elég ő egyedül. Csukott szemmel élvezi a zenét, a Viccesfiút és a Vadászokat elhajtja, és hidegen hagyja, hogy mi zajlik körülötte.
- Leszbikuslányok. Mármint nem úgy…öribarik vagy partinyuszik, akik férfi partner híján kénytelenek egymással forró, összesimulós táncot járni. Erősen remélik, hogy valami pasi csak felszedi őket, és értékeli az erőfeszítéseiket.
- Naggyonrészegek. A csaj, aki tizedszerre lök fel, mert már állni sem tud a lábán, majd vihogva elnézést kér. A srác, aki miközben a fülembe súg valami olyasmit, hogy aaaarrrghghljhfffdr, közben úgy rám dől, hogy már én tartom. Néhány jófej is akad köztük, akik mély átéléssel zengik a Backstreet Boys számait vagy hörgik a Die Ärzte borzalmait.
- Naggyonkészek. Akik álmos fejjel és bágyadt mosollyal hullámoznak végig a tánctéren, ártatlan mosollyal társulnak oda másokhoz, és teljesen mindegy, hogy milyen zene megy, ők ugyanolyan élvezettel és lassú mozdulatokkal imitálják, hogy táncolnak. Összeakadtam már a túlpörgetett változattal is, aki őrült sámántáncot jár, széttárt karokkal pörög és őrjöng, és valószínűleg kapcsolatba lépett az Univerzum Felsőbb Erőivel.
- Szorongó. Bocsánatkérő mosollyal nézi a többieket, merev mozdulattal hörpinti fel a negyedik sörét, csak jönne már az oldódás. Persze nem jön, így feszengve körülsandít és a többiektől próbál valami táncmozdulatot ellesni. Összehoz néhány ügyetlen random-koreográfiát, és két szám után megnyugodva sétál a pulthoz vagy a vécébe. Kötelesség letudva.
- Tiltakozó. Ő az, Aki Nem Táncol. Mert nem akar. Nincs kedve. Szar a buli. Szar a zene. Szar a társaság. Szar az élet. Megvetően nézi a többieket, akik képesek ennek ellenére is jól érezni magukat. Senki sem látja, hogy min megy keresztül? Van a békésebb változata is, aki csak áll egész este egy sörösüveggel a kezében, és még csak a fejével sem bólogat, de tisztességesen kivárja a hajnali hármat (többen beépített ügynöknek vélik).
- Szexi. Itt a lányok többségben vannak, a férfiak valahogy nem tudnak szexin táncolni. Jó, egy magas, kigyúrt profi hip hop táncos pasi igen, de őket a Step Upon kívül nem sok helyen látni. Szexin táncoló lányból több van, és egész este lehet azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen mi a szexi abban, hogy valaki dobálja a haját, meg emelgeti a lábát és néha riszálja a csípőjét. És mégis!
- Átlagtáncoló. Olyan magyarosan nyomják: kettőt jobbra-kettőt balra. Egész éjjel. Zenétől, ritmustól függetlenül, kitartóan. És élvezik!
Mivel a családi génekből a menők a húgomnak jutottak, ezért a mozgáskultúrám valahol egy marionett bábu és egy oszlop közé lőhető be. Ennek ellenére hangulati kilengéseim függvényében többféle tánctípusba is besorolható vagyok. Legutóbb például átlagtáncolóként kezdtem, majd átmentem individualistába. Sajnos még nem vagyok buddha, így hamar tiltakozó lettem. Mielőtt végképp faképnél hagytam volna a társaságot, az a felirat járt a fejemben, amit egy hűtőmágnesen olvastam: „Egyetlen idegszálam maradt. És te azon táncolsz”. Addigra már mindenki táncolt, csak én nem.