Nem volt szándékomban egy szőrös hegyi suttyó erekcióiról, részeg danolászásáról és hidegvérű gyilkolásairól olvasni. Azt meg végképp nem akartam, hogy kiröhögjön, de megtette.
Hiába figyelmeztetett a fülszöveg, mégis valami Macskajaj-féle Balkánt vártam megjelenni dr Máriás Balkáni tahójában, nem pedig ezt a kegyetlen iróniát a brutális hegyi világról és a szabadságban vergődő nyugati világról. A főhős, akit kokós angyalkája sem tud lebeszélni arról, hogy a nőt meg kell ölni, ha a férjén kívül más férfira néz, örömmel üdvözli a múzeumban kiállított vad ősembereket, hiszen ő is közülük való. Kegyetlen és agyatlan bunkó, mégis naivabb, mint a svájci hippik, akik kivonultak a pénz uralta társadalomból, és várják, hogy a politikusok mikor csatlakoznak hozzájuk.
Ez a Denis, („a Pénisz”) ugyanis Amerikának indul, szexinek gondolt hangjával és csípőriszálásával Elvis haverja és kollégája akar lenni. Csak Svájcig jut, ahol egy házfoglaló hippimozgalom tagjává válik. Végül mégis hazaindul, és közben a jövőjéről álmodozik. Hazaviszi újdonsült leszbikus feleségét, nagy házuk lesz, meg sok pénzük, és Denis lesz a falu császára! Útközben ugyan belerondít egy tüntetésbe, és saját mozgalmat is alapít, de hamar megunja maga körül a sok fehér arcot, és vissza akar térni a falujába. Ekkor viszont az addig mindenki elé görbe tükröt tartó Denis elé is tartanak egyet, fejére olvassák bűneit, de igazi balkáni tahóként a büszkesége nem törik meg.
A regényben nem is Denis utazása a fontos, hanem az a kicsavart világ, aminek legszebb eszméi a felismerhetetlenségig eltorzultak, és nem vagyok benne biztos, hogy így nem lettek-e valósághűbbek. Az öreg milliárdos, aki jachtján pezsgőt kortyolgatva a pénz igazságosabb elosztásáról papol Denisnek, nem sokban különbözik a foglalt házban élő szemüveges hippitől, aki még a feleségét is bedobja a közösbe. Vagyis de, az előbbi milliomos, az eszméik viszont ugyanazok. Hosszú monológok követik egymást, melyekben a legkülönfélébb emberek oktatják Denist az egyszer eljövendő igazságosabb világról. Ők még nem tudják, amit Denis már igen: ez a világ nem létezik, és nem is fog létezni soha, egyszerűen azért, mert emberek élnek benne.
Kiadósan falatoztam tovább, miközben a fennkölt szöveget hallgattam, amiből nem sokat értettem, csak azt figyeltem, ahogy egyre hangosabban és egyre lelkesebben mondja az egyre nagyobb baromságokat, hogy a végén már teljesen kivörösödve üvöltsön összevissza hadonászva. Egy ideig azt hittem, ez a harag, ezek a harcias mozdulatok nekem szólnak, s hogy összeverekedünk életre-halálra, de aztán rájöttem, hogy az úriember egyszerűen beteg, valami furcsa álmodozási lázban szenved, s míg üvöltözött, jól lesmároltam a nőjét, majd jól megtömve zsebeimet kajával és sörrel, csendesen távoztam. (76.o.)
Denis tényleg egy tahó, és mivel a regény az ő monológja, egészen ordenáré élményben volt részem. A balkáni tahó szókincsfejlesztésnek sem utolsó: a főszereplő legalább 10 szóval utalt a másik főszereplőre, vagyis a saját péniszére. Miközben nevettem az abszurd helyzeteken, sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, hogy ez a „világbéke-csinálás” valahol tényleg ilyen szánalmasan nevetséges. És a legszomorúbb az egészben, hogy mégiscsak csinálni kell.
dr Máriás: A balkáni tahó, Noran Könyvesház, 2012