A hármas metró hirtelen fékezett, Kriszta kezéből pedig majdnem kiesett a könyv. Megpróbálta magát átadni Radnóti művészetének, már amennyire ez lehetséges a metrón utazva. A szerelvény lámpái elkezdtek pislákolni, majd kialudtak. Pár másodpercig a sötétségben álltak, valahol két megálló között. Csak az utasok mobiljainak kijelzője világított imitt-amott halványan. Aztán felcsendült a jól ismert zúgás, és a metró ismét elindult, a fények felkapcsolódtak, Kriszta folytathatta az olvasást. „… de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer”. Mennyire aktuális, gondolta magában Kriszta, és mosolyra húzta a száját. Mielőtt jobban elmerülhetett volna a versben, rájött, hogy már az ő megállója következik. Bosszúsan csukta be a verseskötetet. Holnap különórát tart egy érettségiző lánynak, és nem tudott kellően felkészülni rá.
Az „erőltetett menet” tovább folytatódott, felfelé, a hosszú mozgólépcsőn. Miközben céltalan bámult ki a fejéből, megpillantotta egy banki kölcsön reklámját, és eszébe jutott, hogy másnap esedékes az albérlet fizetése. Szól is majd Varianának, a szobatársának, hogy adja oda a részét. Egy éve lakott együtt a lánnyal, akinek csak az apja és a neve volt spanyol. A szülei hatéves korában elváltak, ekkor költözött vissza Magyarországra anyukájával . Variana itt ragadt, egyetemre járt, olasz és spanyol nyelvet tanult, mintha ezúton is próbált volna visszakapaszkodni a gyökereihez. Régebben még havi rendszerességgel írt az apjának, nem mintha az bármikor válaszolt volna. Szerette volna viszontlátni, visszakapni valamit, ami az övé volt, vagy inkább akinek az övének kellett volna lennie egykor és most is. De Variana itt ragadt.
Kriszta meg majdnem a mozgólépcsőn. Az utolsó percben lépett le a folyton mozgó vastákolmányról. Fáradtnak érezte magát a munkához. Belépett a plázába, és elkezdte a szlalomozást a bámészkodó emberek között. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy vagy az emberek csigalassúak, vagy ő halad fénysebességgel, de nincs egy ritmusban a világgal. Belépett a boltba, ahol eladóként dolgozott, köszönt a biztonsági őrnek és a kollégáinak, majd egyenesen a kasszához ment, ahol a napi beosztást tartották. Ma nem is kellett volna dolgoznia, talán ezért is ennyire szétcsúszott. Főnöke délelőtt tizenegy órakor hívta, hogy kettő órára be kéne jönnie. Kriszta a jegyzetei közül kapta fel a telefonját. Éppen a tanulás közepén járt, mivel másnap zéházni fog a Nyugat folyóirat íróiból. Nem mert nemet mondani, nehogy kirúgják miatta, de csak négy órára tudott bejönni. A főnöke megköszönte, de Kriszta érezte a hangján a feszültséget és a sikertelenül visszafojtott frusztrációt.
Már itt is van, útban az öltöző felé, miután megtudta, hogy az első órában a próbafülkében kell állnia, utána pedig az egyes zónát kell rendben tartania. A parányi öltözőben csak Viki van rajta kívül, ül az apró padon, arcát a tenyerébe temetve, vállai enyhén rázkódnak. Kriszta megtudta, hogy Vikit megint leszidta a főnöke, amiért rosszul írta be kártyás fizetésnél az összeget és eltérést okozott a kasszában. Öt forintnyit. Kriszta persze megpróbálja vigasztalni, hogy ne vegye magára, hogy ez az egész nem ér semmit, hogy Pisti csak azért szidta le, mert egy állat, mert nincs senkije, és rajtuk vezeti le a dühét. Ami mind igaz is, de valahogy mégsem vigasztal. Kriszta az ajkába harap, mert jobb kedvre szeretné deríteni Vikit, de látja, hogy nem megy, neki viszont már mennie kéne. 15:58 van, és ha nem lesz ott pontban 16:00-ra, hamarosan őt is úgy leszidják, hogy Viki sorsára jut.
Ahogy kiér a vásárlótérbe, és elfoglalja helyét a próbafülkében, megszűnik körülötte létezni a világ. Egyrészt megszűnt a kinti világ, a napsütéssel, lágy szellővel, vagy zivatarral, vagy legyen bármilyen is az időjárás. Nem tudhatja, hiszen innen nem lát ki, csak a neoncsövek világítják meg a teret. Másrészről megszűnik a saját világa is, a gondolatai, az érzései, az étvágya, a hányingere, a betegsége. Itt csak hajtogatni kell. És mosolyogni. Még egy óvodás is el tudja végezni. Itt nem kell gondolkodnia, összefüggéseket keresni, mély, magvas gondolatokat keresni, láthatatlant a látható mögött, amit akkor tesz, amikor kedvenc verseit olvassa.
Nem. Itt csak hajtogatni kell, még csak nem is méretsor szerint, hanem csak úgy, ahogy éppen sikerül. Közben hallgatja az idegesítő, monoton zenéket, amiket nem tud egymástól megkülönböztetni, néhány sziát kiállt a levegőbe, amikor látja, hogy elhalad mellette egy sziluett. Csak azokat lát, hiszen minden ide belépő ugyanúgy néz ki. Annyira megpróbálják követni a divatot, hogy észre sem veszik, közben önmagukat vesztik el, és olyanokká válnak, mint a babák a kirakatban. Mindeközben a szemét törölgeti, mert a légkondicionáló rettenetesen kiszárítja a kontaktlencséjét.
Nem érzékel sokat, itt csak jelen van és nincs múlt vagy jövő. Csak a jelen végeláthatatlansága, ahol minden perc tökéletesen egyforma.
Persze a vásárlókkal is foglalkoznia kell. Krisztának mosolyognia kell, de inkább csak vicsorog helyette, hiszen a mosolynak szívből kéne jönnie, és türelmesen végighallgatja a kívánságokat. Három órányi munka után, amikor már nehezen forog a nyelve a szájában rájön, hogy innia kéne. Bekéredzkedik az öltözőbe, kinyitja az öltözője ajtaját és belekortyol az otthon elkészített teájába. Becsukja a szemét, és élvezi az ízét. Ekkor jön csak rá, hogy milyen éhes, de enni nem ehet, ma csak hat órát dolgozik, nincs egy percnyi szünete sem. Azért a keze ösztönösen a táskája belső zsebébe téved, ahol a müzli szeletet szokta tartani. De most persze nincs nála. Bemegy a mosdóba, na nem azért, mert használnia kéne, inkább csak azért, hogy ne kelljen még visszamennie az emberek közé, hogy egy picit még csöndben legyen, és pihenhessen, hogy egy egészen rövid pillanatig egyedül lehessen.
Mert amint ismét a boltba lép, már nem lesz megnyugvása, egészen a bolt bezárásáig kell hajtani, akasztani, átvállfázni, ruhákat hordani, próbafülkén segédkezni. Aztán eljön az a mágikus perc, amikor az utolsó vásárló is elhagyja az üzletet, legördül a bejáratra a rács, kikapcsolják a zenét, a fények egy része kialszik, és csak a dolgozók maradnak az üzletben. Az igazi munka csak ilyenkor kezdődik. Mindent rendbe kell rakni, úgy, hogy másnapra tökéletes legyen. Kriszta négykézláb mászik végig az üzleten, hogy ellenőrizze, minden cipőből a megfelelő méret a megfelelő helyen van-e. Mire feláll úgy néz ki, mint aki egy porzsákban hempergőzött meg, és arra gondol, egyetlen ruhaboltnak sem kéne ilyen mocskosnak lennie. Főleg nem ennek, ahol még egy árva sál is 6995 forintba kerül.
Tíz óra helyett végül tíz óra tizennégy perckor fejezi be a munkát. Természetesen tíz óra nulla-nullát kell beírnia a jelenléti ívben, nem tíz óra tizennégy percet, amennyi valójában az idő. Nem baj, ma tizennégy percet ingyen dolgozott. Tegnap csak kilencet, de azelőtt huszonkettőt. De nem teszi szóvá, mert nem meri. Az öltözőbe lábszag terjeng, ahogy a rengeteg eladó bepréselődik az apró szobába, és megpróbálnak villámsebesen átöltözni, hogy végre kívül tudják magukat az egész épületből, és rágyújthassanak egy szál cigire. Kriszta nem cigizik, soha nem is tette, de ő is alig várja, hogy útban legyen a metró felé.
Ami persze pont előtte ment el, és most várnia kell. Míg nézte a sötét metrójáratot, reménykedve, hogy a következő pillanatban már érkezik is a következő járat, kezével kitapogatta a táskájában a könyvét. Amikor fáradtan ledobta magát az ülésre a metróban, megpróbálta ott folytatni, ahol munkába jövet abbahagyta, de nem sikerült neki. Összefolytak a szeme előtt a sorok. Előkotorta a zsebéből a telefonját, bekapcsolta az internetet és látta, ahogy a kijelzőn rengeteg buborékfej kezdett el felvillanni. Sok üzenete érkezett, míg dolgozott. De már nem volt ereje hozzá, hogy elolvassa.
Otthon Variana már aludt, csendesen bevonult a szobájába és végigfeküdt az ágyán. Megpróbált nem az asztalon hagyott jegyzeteire nézni, de a szeme sarkából mégis látta őket. Lelkiismeret-furdalás lett rajta úrrá, amiért nem tanult eleget, most pedig már nincs hozzá ereje. Még ahhoz sem volt, hogy lezuhanyozzon. Legalább nem ébreszti fel Varianát a folyó víz zajával, keresett magának kifogást.
Végül az éhség keltette ki az ágyából pár óra múlva. Úgy emlékezett, hogy a hűtőben maradt még banán. Alig várta, hogy letéphesse a gyümölcs héját, és beleharaphasson. Ám amikor kinyitotta a hűtőajtót, csalódottan látta, hogy Variana megette a banánját. Már csak egyetlen narancs maradt a majdnem üres hűtőben. Ahogy Kriszta kivette, ujjai a gyümölcs héjába mélyedtek. Attól, hogy puha, még lehet finom, próbálta magát győzködni, és elkezdte lehámozni a héját. Az orrát romlott szag csapta meg, de próbálta figyelmen kívül hagyni. Végül leválasztott egy cikkelyt és némi félelemmel a szájához emelte. Tagadhatatlanul rohadt volt. Kriszta ivott rá egy korty vizet, és folytatta az evést, elvégre éhes volt, és nem volt mit ennie. Az éhség pedig nagy úr.