Ryan Gosling alakítja a Neil Armstrong életéről és az első holdra szállásról szóló, oszkárgyanús életrajzi dráma főszerepét. Úgy tűnik, minden adott az arany szobrocskához, komoly mondanivaló, folyamatos feszültség, kidolgozott karakterek, amerikai hazafias, politikai szál. Vagy talán mégse?
Cselekmény
Egy életrajzi filmnél nehéz azt írni, hogy vigyázat, spoiler alert, ám Amstrong magánélete (itthon) nem annyira ismert így mégis indokolt a figyelmeztetés.
Életrajzi drámáról van szó. A hatvanas évek Amerikájában a NASA űrhajósainak életébe csöppenünk. Az űrkutatási programot a Szovjetunióval való hidegháborús versengés határozza meg, és emberi lénynek a Holdra történő eljuttatásával az USA végre be akar gyűjteni egy pontot, miután az oroszok annyi mindenben legyőzték őket. (Szputnyik, Gagarin, az első ember az űrben, az első űrséta). Armstrong (Ryan Gosling) a sokadik jelölt a “ki lesz az első ember a holdon” nevű játékban, és film kezdetekor nem is ez, hanem kislányának egy súlyos betegség folytán bekövetkezett halála foglalkoztatja. A film olyannyira beleillik az életrajzi dráma, történelmi film kategóriákba, hogy megkockáztatnám, ez a tragikus családi esemény éppen ugyanakkora súllyal esik a latba, mint maga a holdra szállás. Ugyanakkor nagyon fontos szerepet kap a főhősnek a feleségével, Jan-nel (Clarie Foy) való konfliktusokkal terhes, mégis végig biztos alapokon nyugvó kapcsolata, valamint a többi NASA – kollégához fűződő viszony. Neilt szörnyen megviseli a tragédia, és a munkába menekül. A cél a holdra szállás lesz, és meg is van a három legjobb űrhajósból álló csapat, Armstrong neve ekkor még fel sem merül. Ők azonban egy tragikus földi teszt során bekövetkezett balesetben elhunynak, így kerül az Apolló 11 legénységébe Neil Armstrong parancsnokként társaival, Edwin „Buzz” Aldrin-nal, valamint Michael Collins-szal.
Színészi játék
Ryan Goslingról nem tudom megállapítani, hogy miért félelmetesen jóképű, a nagy orra és a fura, közel álló szemei ellenére, de az. Valóban korunk egyik legvonzóbb pasija. Nekem viszont valahogy nem tetszett a tragikus sorsú apa és nemzeti hős szerepében, nem éreztem, hogy igazán átéli. Körülbelül végig ugyanolyan fejet vág, pedig sem a magánélete, sem a szakmai pályafutása nem mondható átlagosnak. Talán az az oka ennek, hogy a NASA űrhajósai folyamatos életveszélyben élve nem engedhetik meg maguknak az érzelmi kitöréseket és a katonákhoz és orvosokhoz hasonlóan robotpilóta üzemmódban élik az életüket? Talán. Vagy csak az, hogy Gosling nem tudta beleélni magát a szerepbe, valahogy nem illik rá. Mégis esélyesnek tartom, hogy a film sok Oscar-t kapjon, és Ryan is elvigye a legjobb férfi főszerepért járó szobrocskát, már csak azért is, hogy a tavalyi La La Land-dal kapcsolatos malőrért kompenzálják.
Caire Foy játéka annál inkább tetszett, a férje számára hátországot biztosító, anya, áldozatokat halmozó és végig kitartó űrhajósfeleség valódi örömöt és valódi indulatokat produkál, aki harcba száll a maga igazságáért, akár imádott férjével szemben is.
Politikai tartalom
Korábban mindig úgy gondoltam Armstrongékra és a holdra szállásra, mint egy alapvetően pozitív, igazi csodaszámba menő, és kicsit vicces huszadik századi sztorira. A klasszikus “KJis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek” idézet is inkább komikus, akárcsak az alacsony gravitáció állapotában vidáman ugráló asztronauták. A filmből azonban világosan kiderül, hogy az űrkutatás teljes egészében a Szovjetunióval való hidegháborús szembenállás eszközéül szolgált. Csak az számított, hogy nyerjenek, nem kíméltek pénzt, technikai vívmányokat és rengeteg emberéletet is feláldozni a sikerért, gyakran az ésszerűtlenség határait feszegetve. A film bátran foglal állást az értelmetlen háborúzás, erőfitogtatásból bekövetkező civil áldozatok halála ellen, ez a kérdés jelenünkben is aktuális.
Armstrong és társai tragédiák és értelmetlen halálesetek tömkelegén keresztül jutottak el a holdkráterekben való ugrálásig. Az egyik legerősebb jelent Neil családjától való búcsúja, bár kitüntetésként illett fogadnia a kinevezést, semmi garancia nem volt arra, hogy élve megússza.
Technikai megoldások, zene
A negatív kommentelők elsősorban két dolgot nehezményeztek. Az egyik az, hogy cselekmény állítólag unalmas. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Szerintem a sci-fi- és akciófilm – rajongók valóban nem fogják megkapni, amit akarnak, de a műfaj nem is ez, hanem életrajzi dráma és történelmi film. Bennem folyamatosan épült a feszültség, a tragédiák okozta szomorúság és az átmeneti győzelmek okozta megkönnyebbülés, a dramaturgia tehát zseniális. Mire elérkeztünk a holdra szállásig, addigra már szorítottam a karfát az izgalomtól a moziban, annak ellenére, hogy a töri könyvből úgyis tudjuk, mi történt.
A másik jellemző negatív komment a mostanában divatos “dokumentarisa”, rángatózó kamerakezelést említi, amivel én is egyetértek. Az űrben játszódó jelenteteknél mindez még indokolt is volt sokszor, így jobban érzékelhettük, hogy a hatvanas évek mostanihoz képest alacsony technikai fejlettsége mennyire életveszélyes, törékeny játékszerekké tette ezeket az űrhajónak titulált fémdobozokat, az ember mennyire védtelen a bolygótól távol, a végtelen, halálos űrben, ahol csak egy pár évtizede létező tudományágra és egy távoli rádiójelre számíthat. A kamerarángatás a földi jelenteknél viszont inkább volt idegesítően “művészfilmes”, mint indokolt.
A zene jól hozta vissza a hatvanas évek hangulatát, de én időnként nem éreztem dramaturgiailag helyénvalónak, túl vidám volt, túl szomorú vagy túl feszült a jelenethez képes. A csendek azonban zseniálisak voltak. A csendek érzelmeket generáltak, fojtogatták, vagy felszabadították a nézőt. Ehhez a filmhez kiadhatnának egy olyan soundtrack albumot, ami csak csendekből áll.