A métert már kivonták a forgalomból, a tömeg mértékegységét, a kilogrammot pedig többek szerint egységesíteni kellene, továbbá az váltja ki a legnagyobb ellentétet a szakértők között, hogy most vajon meg kell-e mosni a kilót mérés előtt, vagy sem. Bent Hamer, norvég filmrendező legújabb munkája, az 1001 gramm abszurd humorral átitatott, igazi minimalista skandináv film.
Bent Hamer a norvég filmgyártás egyik jeles alakja, akinek a nevéhez több nagy sikerű alkotás fűződik (Dalok a konyhából, O’ Horten), mostani filmjével sem cáfolta meg önmagát. Bár az 1001 gramm hallatára azonnal Iñárritu 21 grammjára asszociáltam, és láss csodát, van is rá utalás a filmben (egészen konkrétan arra, hogy halálunk után a lelkünk 21 grammot nyom), de ezen az egy parányi mozzanaton kívül még mikroszkóp alatt sem vehető ki egyéb összefüggés a két film között.
Mégis hogy lehetne?! Ennek a történetnek ugyanis egyik kulcsfontosságú szereplője a norvég kiló prototípusa, amelyet kismilliószor jobban és féltve őriznek, mint nálunk lomtalanításkor a használt matracot vagy tévét. Csak előbbit éppen a norvég Mérésügyi Intézet egyik steril szobájában tartják, egy hűtőben, dupla üvegbúra alatt. Szállításkor pedig még egy speciális utazódobozba kerül, hogy végképp semmi baj ne érje.
A norvég kiló dupla üvegbúra alatt
Hús-vér főszereplőnk Marie (Ane Dahl Torp) – a feltételezhetően 30-as éveit taposó, szőke, egyedülálló nő – élete különböző dolgok méricskéléséből áll a Mérésügyi Intézet munkatársaként, estéit pedig egyedül tölti egy pohár vörösbor társaságában félig üres lakásában. Kijelenthetjük, hogy főhősnőnk élete kicsit sem mondható izgalmasnak, emellett csupán egy férfi van az életében, és az nem más, mint édesapja. Viszont azt fontos kiemelnem, hogy egy csodálatos kék színű elektromos autó tulajdonosa, amellyel keresztül-kasul szeli a várost.
A sztori akkor indul be, amikor Marie apja kórházba kerül, és így rá hárul a feladat, hogy elvigye a norvég kilót a párizsi szemináriumra. Ezen az eseményen a különböző országok delegáltjai több napon át diskurálnak olyan fontos kérdésekről, mint hogy hogyan is kellene meghatározni a tömeg mértékegységét. Először azt hittem, merő fikció az egész, aztán természetesen utánaolvastam, és rájöttem önnön tudatlanságomra, hiszen valóban egy létező problémáról van szó.
Ugyanis minden kilogramm ősanyját a Párizs melletti Sèvres-ben őrzik szuperbiztonságos körülmények között, és ez a kiló adja a viszonyítási alapot a tömeg mérésére. Ennek értelmében már az is súlyos gondot okoz, hogyha meghízik, azaz pontatlanná válik a kiló. És az sem mindegy, hogy milyen körülmények között történik a mérése.
Marie Párizsba érkezvén furcsa szituációba keveredik a vámosokkal, akik arra kérik, vegye ki a kilót a búra alól, viszont Marie kijelenti, ez lehetetlen, ugyanis akkor megváltozna a kiló tömege. Ehhez hasonló abszurdba hajló jelenetekkel még szép számmal bővelkedik a film, a színészek rezzenéstelen, minden mimikát nélkülöző arca pedig ezt még inkább mulatságossá teszi.
És hogyha már súlyról van szó, bejön a képbe a szerelem és némi filozofálgatás az életről, mint például, mennyit nyom az élet, vagy éppen a szerelem. De nem szájbarágósan, hanem rendkívül visszafogottan, ráadásul úgy, hogy nem is feltétlenül szeretne ezekre választ adni nekünk, nézőknek.
A visszafogottság, a minimalizmus egyébként az egész filmre jellemző. Végül, ami az elektromos autón kívül elbűvölt még, azok a kamerabeállítások voltak. A légifelvételek látványa a rendre ugyanolyan fehér házakról és tökéletesen gondozott kertekről már-már pajkosan csiklandozta a retinámat.
Az 1001 gramm augusztus 13-tól látható a magyar mozikban.