Nyelés - filmkritika - Socfest

Nyelés – filmkritika

Olvasási idő: 4 perc

A Nyelés egy vérbeli lélektani dráma, nem thriller és nem is horror. Annak ajánlom, akit nem zavar a lassú, hosszú (mellesleg gyönyörű) képekben való elidőzés, miközben feltárul a főhős kényszeres viselkedésének forrása és megoldása. Carlo Mirabella-Davis rendezése.

Hunter (Haley Bennett) fiatal lány, látszólag boldog életet él gazdag és jóképű férjével (Austin Stowell) egy gyönyörű házban. A cégtulajdonos após (David Rasche) bejelenti, hogy fia, Richie, Hunter férje ügyvezető igazgató lesz a családi vállalatnál, és egy házzal is megajándékozzák az ifjú párt. A lányról kiderül, hogy gyereket vár, szóval elvileg minden tökéletes, valójában azonban mégsem. Hunter magányosan tölti napjait a gyönyörű aranykalitkában, miközben egyre kevesebb figyelmet és szeretetet kap elfoglat férjétől, és eddig azt hihetnénk, hogy egy tipikus “gazdag pasi unatkozó felesége befordul” sztoriról van szó. De nem. A lány furcsa kényszeres viselkedés tüneteit produkálja, és kiderül, hogy ennek oka egy, a múltjában rejtőző sötét titok.

Hunter színészi játéka remek, ugyanakkor ő az egyetlen valóban kidolgozott karakter, a többi szereplő papírfigura és keveset is tudunk meg róluk. Richie, valamint szülei egy érzelemmentes, rideg diszfunkcionális család, Hunter az egyetlen, akinek vannak valódi érzelmei, bármennyire is próbálkozik nem venni róluk tudomást. Férje és családja pedig “kedvesen” segít abban, hogy a lány feltörő, elfojtott fájdalmát előbb bagatellizálják, majd patologizálják, a lány lelki problémái ugyanis mindenkit idegesítenek, de senkiből nem váltanak ki egy fikarcnyi együttérzést sem.

Az, hogy Hunter miért lett olyan, amilyen, kiderül, viszont az, hogy Richie és családja miért ilyen és mi történt velük, nem. A cselekmény középpontjában végig Hunter küzdelme áll, a többiek csak statiszták. Ugyanakkor ez talán szándékos a rendező részéről, a diszfunkcionális családok működésmódja is pontosan ez. A diszfunkcionális családok gyakran egyetlen “problémás” családtagra vetítik ki az egész család gondjait, ez lehet a drogos tini, az elhízott anyuka, a lecsúszott, alkoholista apa vagy úgy, mint ebben a filmben, az evészavaros meny. A diszfunkcionális család ezt a “problémás” családtagot “identified patient” -nek, identifikált páciensnek címkézi, ő lesz a fekete bárány, akinek a problémáján folyton lehet szörnyülködni, együttérzés nélkül kritizálni, eközben a család többi tagjának nem kell szembenéznie saját hibáival, felelősséget vállalni pedig végképp nem kell értük. A játszma akkor ér véget, ha az “identified patient”, a fekete bárány felismeri szerepét, és önként lerakja azt azáltal, hogy felelősséget vállal saját sorsáért, kezébe veszi életét, és nem hagyja többé, hogy igazságtalanul bántalmazzák.

Hunter mellett az egyetlen “emberi” karakter a gondnok, Luay (Laith Nakli), akit azért küldenek a lány mellé, hogy napi huszonnégy órában szemmel tartsa, azonban ahogy megismeri, együttérzést tanusít vele szemben, és ennek a cselekmény szempontjából döntő jelentősége lesz.

A film számomra idegesítő lassúsága is lehet szándékos, annak érdekében, hogy a néző még inkább átélje azt a nyomasztó lelkiállapotot, amit a főhős.

SPOILER: Hunter evészavara nem más mint az úgynevezett Pica betegség, az ebben szenvedő emberek olyan dolgok megevése iránt éreznek olthatatlan vágyat, amelyek nem alkalmasak emberi fogyasztásra, sőt lenyelésük veszélyes is lehet. Hunterben látszólag spontán tör fel a vágy, hogy titokban lenyeljen, majd kihányjon furcsa tárgyakat, előbb egy üveggolyót, majd egy rajzszöget, később pedig egyre nagyobb és egyre élesebb dolgokat. Az evészavarnál gyakori módon itt is a kontrollvesztettség félelmét és fájdalmát enyhíti a tény, hogy úgy érzi, ő irányít, amikor megeszi a furcsa dolgokat, és ez az érzés erősebb, mint a sérüléstől való félelem.

Miután Hunter elmondja a pszichológusának, hogy anyján nemi erőszakot követtek el, és ennek a következményeként született ő, a terapeuta felhívja a lány férjét, és megkéri, hogy beszéljen erről a feleségével. Richie teljesen ignoráns, elmegy edzeni, és megkérdezi Hunter-t, hogy hozzon -e neki valami meglepetést. Richie apját csupán az érdekli, hogy ő fizeti a pszichológust, és minél előbb eredményt akar. Igazi vérbeli, keményvonalas, érzéketlen üzletemberként tökéletesen hidegen hagyja menye állapota. Richie anyja (Elizabeth Marvel) is érzelemmentesen mesél vajúdásáról, és nem rejti véka alá, hogy zavarja menye proli származása, lenézi őt. Amikor mindhárman elmegyógyintézetbe akarják kényszeríteni, és válással zsarolják, kiderül, hogy Richie-t teljes egészében a szülei kontrollálják felnőtt férfiként, és mindhármójukat a Hunter-re költött pénz zavarja. Lelki problémáival szemben közömbösek, és vérbeli diszfunkcionális családként a pénzt későbbi érzelmi zsarolások alapjának, Huntert pedig hálátlannak tekintik.

Ekkor Hunter rádöbben, hogy egész élete illúzióra épült, nincs szerető családja, és amint nem az elvárt módon viselkedik, megvonják tőle a szeretetet. Ekkor megszökik és anyjától kér segítséget, aki hasonlóan rideg és érzelemmentes módon utasítja vissza, szóval kiderül, hogy miért épp Richie-t és családját választotta, mert vonzotta az ismerős rossz. Miután szembenenézett az erőszakot elkövető, börtönviselt vérszerinti apjával (Denis O’Hare), végleg túllép anyján azzal, hogy meghoz egy olyan döntést, amit anyja sosem tett volna meg.

SPOILER vége.

A film gyönyörűen mutatja be a diszfunkcionális család fekete bárányaként felnövő ember küzdelmét, azt a tragédiát, hogy senki nem veszi komolyan érzéseit, és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, remélve, hogy a fekete bárány ettől majd elhiszi, kizárólag ővele van a probléma. Szeritem ez a film igazi cselekménye, nem a pica betegség és az evészavar, az csak a mélyebben húzódó problémák tünete. A film segítség lehet a hasonló helyzetben élőknek is, hiszen arra tanít, hogy mindig bízzunk saját érzéseink helyességében, és ne higyjünk a valóságunkat megkérdőjelezőknek, még akkor sem, ha a családunkról van szó.