Nevetni is lehet a terroron, de a vértócsa mégiscsak vértócsa. A Vígszínház Danton halála című előadása Alföldi Róbert rendezésében került a színpadra, benne az élvhajhász forradalmár címszerepében erőset alakító Stohl Andrással és az elő-előbukkanó áthallásokkal. Elássuk-e valaha a csatabárdot?
Véres guillotine-nal és kiparodizált forradalmárokkal mutatkozott be a Vígszínházban Alföldi Róbert, aki a Nemzeti éléről való távozása után először rendez újból kőszínházban. Botrányt kavaró leváltása, valamint az István, a király megosztó újraértelmezése után Alföldi ezúttal a Danton halálához nyúlt, amelyben ismét együtt dolgozhat a Nemzeti Színház korábbi társulatából Stohl Andrással és László Zsolttal is, akik mindjárt főszerepet kaptak az új előadásban.
Georg Büchner alkotása a francia forradalom utolsó szakaszainak egyikébe kalauzol bennünket, amelyben a tiszta eszmék lázadásaként meginduló harc elkezdi felfalni saját gyermekeit. A terror leghíresebb áldozatává a korábban nemzeti hősként tisztelt Danton válik – jelen esetben Stohl András, aki 1794-ben már szívesebben foglalkozik az alkohollal és a nőkkel, mint a haza sorsával. Hiába azonban a dicső múlt és a polgári átalakulásért folytatott közös küzdelem, Robespierre (László Zsolt) véres szabadságharca nem válogat az áldozatokban, így saját korábbi bajtársai sem kerülhetik el a kivégző gépezetet. Koncepciós perek, konstruált vádak és sorozatos hazugságok: erről szólt a jakobinus diktatúra a valóságban, és erről szól Büchner darabjában is, amely 1835-ben alig öt hét alatt született meg. A cselekmény sem hosszabb néhány napnál: az álságos rendszernek nincs szüksége több időre ahhoz, hogy rásüsse a bűn bélyegét Dantonra és társaira, így Camille-ra (Varju Kálmán), Lacroix-ra (Csőre Gábor), Philippeau-ra (Józan László), Legendre-ra (Kerekes József) és Hérault-ra (Király Attila).
Fotó: vigszinhaz.hu / Gordon Eszter
Büchner – aki alapos kutatásokat végzett a francia forradalom történetével kapcsolatban – távolról sem akarja megszépíteni alakjait, akik Alföldi rendezésében még parodisztikusabb hatást keltenek. A kifigurázottság legékesebb példája Robespierre, aki László Zsolt remek alakításában igyekszik meggyőzni igazáról a közönséget – mindezt szó szerint értve. Az előadás során ugyanis többször nyílnak az ajtók, és gyakrabban kapcsolódnak fel a nézőtéri lámpák, mint egy átlagos színházi évadban együttvéve. A színészek a széksorok közt szaladgálnak, a páholyokból kiabálnak egymás felé, és rendszeresen kiszólnak a nézők, mármint a nép felé. Így tesz Robespierre is, aki nyakatekert, ideologikus eszmefuttatásokkal, a terror (pontosabban: „terrrorrrr”) legitimálásával és a szabadságról való papolással bombázza a közönséget. Az itt-ott káromkodásokkal megspékelt, újrafordított szöveg és az Alföldi-féle rendezés célja szemmel láthatóan az (is) volt, hogy Robespierre és társai az eredeti műhöz viszonyítva is nevetségessé váljanak: nem lett vígjáték a Danton halálából, de olykor a véreskezű diktátor és a talpnyalói is lehetnek vicc tárgyai. Utóbbira az egyik legjobb példa a színpadot rendszeresen körberollerező Saint-Just (Hevér Gábor) alakja. Ha úgy tetszik, az önmaguk paródiájaként működő nagy szavak már-már a Monthy Python nevezetes jelenetét juttatják eszünkbe. Távolinak tűnhet a párhuzam, de a szabadság ügynökének szerepében tetszelgő Robespierre karaktere majdnem annyira groteszk, mint a földet túró demokrata paraszt figurája. Kegyetlensége és nevetségessége hajszál híján egyensúlyba is kerül egymással, ám erre nem jut sor, így a Danton halála szerencsére megtarthatja drámai lezárását, benne a hatalmas, véres guillotine-nal, amely egyébként kezdettől fogva uralja a színpadot.
Bár László Zsolt Robespierre-je, vagy Varju Kálmán Camille-ja is remekül működik a darabban, Stohl András ellentmondást nem tűrően játssza le a többieket a színpadról. Tapintható, mennyire összeillik Danton alakjával; az érzelmei és intuíciói alapján működő, alkoholista nőcsábásszal, az életet élvezni akaró fanatikus forradalmárral, aki sokáig nem hajlandó elhinni, hogy tényleg guillotine alá merik küldeni a nemzet egykori hősét. Danton hiába kér segítséget a néptől, a közönségtől – senki sem szól egy szót sem, ahogy 1794-ben sem tették. A nép gyáva marad, és hisz Robespierre demagógiájának, hogy néhány hónappal később őt magát is a hóhér elé küldi.
Úgy tűnik, a túlzott modernizációval és az áthallások folytonos erőltetésével vádolt Alföldi ezúttal nem akarta a darabra húzni a kortárs viszonyok köntösét. Mégis: a szabályok rugalmas kezelése, a széthúzás és egymás soha véget nem érő aprítása erőltetés nélkül is hidat képez 1794 és 2013 között. Kár, hogy nem kell erőltetni.
A csöndes kivégzés és a tubusból spriccelő vér után Camille szerelme, Lucille (Bata Éva) játszhatja el a záró jelenetet: a francia nemzeti színekbe öltözött, állapotos nő nem tudja megérteni, miért kellett szerelmének meghalnia. Miután letörölte a guillotine-ról csöpögő vért, csak annyit kiált az érkező Robespierre-nek: „éljen a király!”, mire a diktátor így felel: „a köztársaság nevében.”
Pedig valójában már mindegy, minek a nevében.
A kiemelt kép forrása: vigszinhaz.hu