Vége van

Két évtizedes közös munka után letette a lantot a Heaven Street Seven zenekar. A magyar könnyűzenei élet talán legegyedibb hangja által vezetett banda két és fél órás búcsúkoncerttel köszönte meg rajongóinak a húsz évnyi támogatást a Budapest Parkban, ahol a régi, jól ismert slágerek mellett néhány ritka gyöngyszem is felcsendült.

Én nem tudom, mi ütött mostanában a zenekarokba. Sorra kapjuk a híreket a legkiválóbb külföldi és hazai csapatok pályafutásának végéről, mintha csak holmi vájtfülű dementorok miatt általánosan elfogyott volna a spiritusz a zenészekből. És most a HS7-et is utolérte a végzet. Szűcs Krisztiánék februárban még zseniális szülinapi bulit tartottak a budapesti Akváriumban, ahol kisebb bakiktól eltekintve úgy látszott, a dolgok nem is mehetnének jobban a zenekar körül. Nem sokkal később azonban már azt nyilatkozta a frontember, hogy mindent elértek, amit csak lehetett, és itt az ideje, hogy befejezzék együttműködésüket. Egyszerűen ennyi volt bennük, és kész. Hogy ez jó döntés volt-e, vagy sem, nem az én tisztem megítélni (egy fenét volt jó döntés!), de annyit elmondhatok: a HS7 nyári záróturnéjának utolsó állomása – és egyben a banda “utolsó XXI. századi koncertje” – bitang jó buli volt, és nekem személy szerint bizony hiányozni fognak.

Az estét a Fran Palermo nevű formáció nyitotta (ők is valami halál utáni életformában léteznek, ha jól tudom), körülbelül egy órás szettel. Zenéjük annyi stílusból vesz át elemeket, hogy műfaji besorolásával szinte reménytelen próbálkozni: skanak például túl karibi-hangzású, karibinek meg túl erőteljes. Eddig az estéig nem is nagyon hallottam a munkásságukat, és most sem igen fogott meg, talán éppen az előbb említett behatárolhatatlanság miatt. A tagok nagyon fiatalok, és mintha még keresnék az útjukat a zenében – pedig nem az első kiadványnál tartanak már, és megjárták a Petőfi Rádiót is -, ráadásul mintha még a színpad is kicsit nagy lett volna nekik. Pedig nem kevesebb, mint kilenc tagja van a bandának: két perkás (plusz a dobos), két fúvós, a megjelenésében-viselkedésében egyaránt Fenyő Mikit idéző énekes, és persze a húrosok.

Nekem úgy tűnt, a srácoknak lenne még mit tanulniuk az előadóművészetről, és különösképpen a közönséggel való kommunikációról, de ez az eklektikus, néhol erőteljes, de összességében laza muzsika pihenős-koktélos estékre abszolút elmegy, néhányan be is indultak rá a közönség soraiban.

A szünet alatt a színpad hátsó falán ismét feltűnt az a vetítőernyő, amit már a Heaven szülinapi koncertjén is láthattunk, és a deszkákon is voltak ismerős látványelemek, újdonság volt viszont egy félgömb alakú, planetáriumféle eszköz, amit Takács Zoltán “Jappán” billentyűs mellett helyeztek el, és ami csillagokkal terítette be a színpadot és a közönség első sorait az egyik nóta alatt. Kár, hogy nem használták többször, működése közben a látvány ugyanis erőteljesen emlékeztetett néhány, a 70-80-as években készült koncertfilmre, és remek vizuális aláfestése volt a dalnak (ha jól emlékszem, a 974 volt ez a bizonyos, amelyben ugyebár “a szavak űrhajók csillagok felé”)

Fél kilenckor lépett a deszkákra a Heaven Street Seven, Krisztián már-már a klasszikus “kezit csókolom”-mal köszöntötte az összegyűlt, igen szép számú tömeget. Az estét egy lassabban hömpölygő, kevésbé ismert nóta nyitotta – legalábbis a közönség reakciói alapján csak erre tudok következtetni -, a  Jó reggelt. Kicsit elgondolkodtam, vajon tényleg alkalmas-e első helyen játszani egy ilyen darabot, és ez a kétség a másodikként érkező, sokkal tempósabb és egyértelműen beindítósabb Hip-hop mjúzik, miatt még erősebb lett. De ilyen üresjárat szerencsére nem fordult elő később, talán a szövege miatt döntöttek mellette a fiúk.

Utánunk vízözön,
Szent Péter ránkköszön
\”Jó reggelt! Kettővel lejjebb!
Ahol mindenki énekel.\” –
de minket nem érdekel
Engem csak te,
téged csak én

A Heaven Street Seven amellett, hogy időnként az angol szövegeket is be-betűzdelték a magyar változatokba, így érdekesebbé téve azokat – a magyar alternatív szcéna számos képviselőjét vendégül látta az este folyamán. A Kutya Vacsorájából is ismerhető Varga Livius a Mozdulj! című nótában közreműködött, és egy pillanat alatt elvarázsolta a közönséget, nem is találok rá jobb szót a zenebohócnál. Hatalmas mennyiségű energiájától, amit az amúgy is közönségsláger számhoz hozzátett, szinte felrobbant a publikum. A Supernemes Papp Szabolcsot a Sajnálom-hoz hívták színpadra, Likó Marcell a Vad Fruttikból pedig a Valami-ben vendégeskedett, néhol pedig mind egyszerre csillogtatták meg hangjukat. Természetesen a korai Heaven-ös zenésztársakról, Kiss Endre és Balczer Gábor gitárosokról sem feledkeztek meg, nagyon régi HS7-számok is előkerültek a zenekar tarsolyából, pl. a Safe from Harm, ami még a legelső, Tick Tock No Fear című kazettára került fel, meg a Wallflower, ami nézetem szerint sokkal kevesebb embert mozdított meg, mint amennyit megérdemelne.

A zenekar egyébiránt biztosra ment: jöttek a klasszikus Heaven Street Seven-nóták rendre, olyanok, mint például a Dél-Amerika, a Szia, a Dunabeat, a Hullik a zápor, vagy a Lovasi Andrással készült A konyhámban. A legnagyobb ujjongás persze a Mozdulj!-t és a Sajnálom-ot kísérte, de nem sokkal maradt el mögöttük a Nem elég (hogy mit esznek ezen a nótán…), vagy a finálé kezdetét jelző Ez a szerelem.

Hogy tetszik a diszkó? – kérdezte némi iróniával Krisztián a szám után. Mert hát, ezt mindenki tudja, a showbusiness törvényei szerint a legnagyobb bombákat a buli legvégén kell felrobbantani, és ez egy olyan finálé volt, ami után még a legkényesebb ízlésű HS7-rajongó is megnyalja mind a tíz ujját (egyébként összesen 31 szám szerepelt az esti programban a ráadással együtt, szóval nem tudom, lehet-e még hiányolni valamit.) Itt valóban diszkó következett, a Gesztenyefák  alatt különösen aktuális soraival (nem lesz több szerelmes dal…), a Márta rétestésztamód elnyújtott, katarzist okozó végével, és persze a két megagigaslágerrel, ami még kimaradt: a Tudom, hogy szeretsz titokban és a Krézi srác.

Amint az utolsó számot is eljátszották, az utolsó vendéget, roadot és mindenféle, a zenekar működését segítő barátot bemutattak, elmentek. Nincs tovább, mert vége van. Ha valamiféle szentimentális befejezéssel kéne lezárnom ezt a beszámolót, azt mondanám: ne keseregjünk, hiszen zenészeink szinte mindegyike folytatja máshol a munkát, másrészt pedig – köszönet a boldog évekért! (Azért ez az idézet a melankóliát hivatásszerűen űző Krisztián szájából meglehetősen furcsának hat, nem?)

Írta: Hubay Miklós Péter

Fotó: Erdélyi Eszter