Ezek a kora nyári éjszakák a legszebbek. Ülni az éj kékje alatt, amint a csillagok, mint apró csillámok mosolyognak ránk egy hatalmas, kék bársonytakaróról. És vele együtt mosolyog az ég is. Megnyugtat, és egyben felkavar.
Talán éjfél is elmúlt már. Csend van. Irtóztató, szinte hallom zúgni a fülemben. Ahogy telik az idő, a csend egyre mélyebb lesz, a csillagok egyre távolodnak egymástól, ahogy tőlem is.
A tegnap jut eszembe, amikor sétáltam a városban. Késő délután lehetett. A város zajosnak tűnt, mindenki rohant valahová. Pedig olyan szép volt az idő. Csak egy percre álltam meg egy tulipánbokornál, de hosszú percekre ott ragadtam. Mások azonban észrevétlenül gázoltak át rajta. Később a tömeg magával sodort engem is, egészen egy kirakatig. Itt a tömeg leválasztott magáról, mintha nem akarnának tovább cipelni magukkal. Még az ismerősök is céltudatosan, mereven, előre tekintve haladtak tovább a macskaköves úton. Csak én álltam meg és bámultam bele az üvegbe, amiben végül is nem magamat, hanem egy hatalmas fát láttam. Túlláttam magamon. A fa virágzott. Gyönyörű, apró rózsaszín virágai szinte csillogtak a kirakat üvegében. Azonnal megfordultam és határozott léptekkel megközelítettem a fát. Annyira egyszerű volt és szép. Csak álltam és bámészkodtam ismét. Egész nap ezt tettem, mintha sosem láttam volna ilyet. Mégis olyan ismerősnek tűnt…
A szellő néha meglibbentette a virágokat, melyek közül a gyengébbek leváltak és tovább szálltak. Elhagyták jól megszokott közegüket, mellyel már szinte eggyé váltak. Mások gyengének bizonyultak és lassan, akárcsak egy pihe hullottak le a zöld fű borította talajra. Ők már másként élnek tovább, máshol. Elszakadva mindentől, idegenként. Mégsem váltak kívülállóvá, a fűszálak körbeölelték az apró virágokat, mintha azok mindig is közéjük tartoztak volna. Hirtelen azt éreztem, hogy megállt az idő. Olyan lassúnak és békésnek tűnt minden.
Furcsa, hiszen mi magunk is mindig többre vágyunk. Szállni akarunk, mint ezek a virágok, menni előre, akárcsak az a céltudatosnak tűnő tömeg, ami kilökött magából egy pillanatra.
Azt mondják, a határ a csillagos ég. De ha mindenki elmegy, senki sem marad a földön. Ki tudja mióta bámultam ezeket a virágokat. Miután felocsúdtam rájöttem, hogy egyedül állok. Ezt a nyugodtságot az emberek monoton mozgása zavarta meg. Zavaró volt, hiszen zavarban éreztem magam, hogy én egyedül állok meg, egy fa virágához hasonlítva magam. Abban a pillanatban nem volt más választásom. Arctalanul vonultam tovább a tömegben. Emberekkel, akiket ismerek, akik az én közegemet alkotják. Mégis, egyszerre idegen lettem az ismerősök között. Nem voltak fűszálak sem, amik körülöleltek volna.
És most, ahogy az eget nézem, a csillagok közelebb jöttek. Talán közelebb kerültek hozzám, mint maguk az emberek.