Boldog vagyok

-Meglepetés! – kiáltottak rám mindenfelől, és ahogy felkapcsolták a lámpát, láttam, hogy az egész családom nálunk van, meg a barátaink, a közösek, meg a nem közösek is, és nem értettem, hogy mi van, elvégre a születésnapom júliusban van, a karácsonyt is elhagytuk már két hónapja, úgyhogy nagyon rettegve zártam be magam mögött az ajtót. Azon agyaltam, hogy elfelejtettem-e az Andris születésnapját, de aztán eszembe jutott, mennyit kínlódtam ősszel, mire ajándékot találtam neki a harmincötödikre.
-Boldog Valentin-napot, édesem! – Andris átkarolt és megcsókolt, pedig tudhatná három év után, hogy utálok mások szeme láttára vele csókolózni, de teljesen fel volt dobva. Hogy ne kelljen az elragadtatott arcát néznem, jobb híján a lakást vettem szemügyre. A lakásunkat, amit közösen vettünk, és én rendeztem be, mert Andris szabad kezet adott nekem. Valójában csak arról volt szó, hogy semmi kreativitás nem szorult belé, nem mintha ezt a kapcsolatunk más területén nem tapasztaltam volna, mégis csalódott voltam: azt gondoltam, egy lakás talán egyszerűbb, mint egy nő, de neki ez se ment. Szerencsére hamar megtanultam mellette, hogy ne legyek bunkó, és ne üljenek ki azonnal az érzéseim az arcomra, úgyhogy mikor a nálunk összecsődült tömeg mögött megláttam a lakást, még egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnem magamból. A falakon fényfüzérek, az asztalokon gyertyák és virágok, a padló rózsaszirmokkal szórva. Meghallottam a halk bossa novát is, amit mindig imádtam, kivéve, mikor Andrissal együtt hallgattuk, mert olyankor mindig táncolni akart meg szeretkezni, és a jövendő gyerekeinkről beszélgetni, akiket én nemhogy megszülni, de elképzelni se akartam soha. Mivel nem akartam megbántani Andrist, legtöbbször belementem a játékba, mert ő egy rendes pasi, és mégiscsak én vagyok élete nagy szerelme, ezzel meg nem lehet szórakozni, úgyhogy megegyeztünk, hogy majd egyszer lesz egy Ákosunk meg egy Pannánk.
Kétségbeesetten kerestem anyám tekintetét, de ő csak mosolyogva kortyolgatta a pezsgőjét, és néha apámra sandított. Miután mindenkinek puszit adtam, és nagyon örültem, hogy eljöttek, megettem egy lazacos szendvicset a hidegtálról, ami nyilván egy vagyonba került, és udvariasan érdeklődő tekintettel néztem a vendégeinket, akiket nem én hívtam, és akiknek a meghatott boldog arcától még a hideg is kirázott. Úgy éreztem magam, mintha a saját temetésemen lennék, csak senki sem merne szólni nekem, hogy én vagyok a halott. Már épp nyúltam volna egy pezsgőspohárért, mikor mindenki elhallgatott, Andris pedig rám nézett és megmozdult.
Sikítani szerettem volna, de legalábbis ordítani, hogy miért hagytátok, és ki kellett volna rohannom a lakásból. De nem tettem, csak álltam és mosolyogtam, mert mindenki örült, mindenki boldog volt, és nem tehettem tönkre a pillanatot. Nem lehettem kegyetlen Andrishoz. A vallomása foszlányai nehezen jutottak el a tudatomig, Valentin nap, a szerelmünk, ilyesmikről beszélt, és én csak arra tudtam gondolni, hogy a tenger zúgását hallom a fülemben, és hogy talán nem is történik meg mindez. Mikor Andris feltápászkodott, megint megcsókoltuk egymást, közben meg átfutott az agyamon, hogy biztos ráncos lett a cipője a térdeléstől.
-Olyan boldog vagyok – sóhajtotta a fülembe Andris.
-Én is – mondtam neki, és nem is sírtam, csak éreztem, hogy a gyűrű nagyon-nagyon szorítja az ujjam.