2013. október 23-ra tűzte műsorára a Vígszínház az Alföldi Róbert által rendezett, Georg Büchner azonos című drámájából készült darabot. Talán nem volt véletlenül az első előadás dátuma, hiszen a darab egészében az elnyomás és a zsarnokság problematikájára épül.
Habár a hivatalos bemutató csak október 25-én volt, sikerült a 24-i előadásra jegyet szereznem, így az elsők között mentem el megnézni a darabot. Vannak olyan előadások, amelyekre pár óráig, jobb esetben egy-két napig emlékszik vissza az ember. És vannak olyanok, amelyekre még hónapok, sőt évek múltán is hivatkozunk majd. Azt hiszem, számomra a Danton halála egy ilyen darab lesz.
1793-at írunk, az egykori lázadó, Danton (Stohl András) már belefásult a feszültségekbe. Úgy érzi, hogy a forradalomnak egy jobb és szebb életet kellett volna hoznia, ám ebből ő és a nép mit sem látnak. Inkább a hedonista életmódban keresi a vigaszt és a megnyugvást. Robespierre (László Zsolt) és Saint-Just (Hevér Gábor) már csak az elgyengülésre várnak, így elhatározzák, hogy megsemmisítik Dantont és baráti körét. A demagógia eszközével elérik, hogy az ellenlábasok nyaktiló általi halálban vesszenek el.
Mit is lehetne írni a darabról? Hogy tipikusan “alföldis”? Nyilván. Volt szex, szex és elég sok szex, tánc, erotikus mozdulatok, köpködés a színpadon, fenékmutogatás, káromkodás. Nem tudom, hogy így van-e, vagy csak szeretném belemagyarázni, de mindvégig az az érzés lengte körbe a drámát, hogy minden egyes kimondott szó egy-egy fricska. Alföldi Róbert talán minden fájdalmát, minden csalódottságát és minden keserűségét beleölte ebbe a rendezésbe, mindent, ami a Nemzeti Színház “elvesztése” kapcsán érhette őt. Azt hiszem, hogy mindenkihez elért a darab fő gondolata: akármennyire is nem szeretünk róla beszélni, nem akarunk róla beszélni, nem illik róla beszélni, nem lehet róla beszélni, attól még van elnyomás és vannak zsarnokok és van türannisz. Nem feltétlenül csak a felsőbb hatalmak között, járnak ők köztünk is.
Stohl András és László Zsolt kifogástalan és hiteles alakítást nyújtottak, de véleményem szerint az előadásnak még egy kicsit érnie kell. Nem láttam még a hivatalos bemutató előtt darabot, ez volt az első (de remélhetőleg nem az utolsó) alkalom, így eddig ilyet még nem tapasztaltam, de ez sem írható senki, illetve semmi számlájára. A szereplők gyakran a nézőtéren, a közönség tagjai mellett és között játszottak, a karzatra és a páholyba berontva, ezzel is erősítve a tudatot: ez a darab rólunk, nekünk, értünk szól. Az eredeti, Kosztolányi Dezső által lefordított szöveg helyett egy új fordítást alkalmazott a rendező: Bíró Bence, Thury Gábor és Ivanyos Ambrus fordította újra a darabot, néhány helyen egészen magyarosítva (“Lecsapunk néhány fejet, és a haza fényre derül!“) és profanizálva.
A díszletet a minimalizmus jellemzi. Csupán az időnként leengedett, hatalmas guillotine szeli ketté a színpadot, amely egyértelmű szimbólum, magyarázatra sem szorul. A másik díszletet egy három elemből álló, mozgatható fémszerkezet adja, amely a darab során mint bírói pulpitus, szónoki emelvény vagy barikád szolgál.
A Danton halála keletkezésének időpontja ellenére is nagyon friss, nagyon aktuális és nagyon modern. Mindenkinek ajánlom, aki közvetetten vagy közvetlenül érintett volt bármilyen elnyomásban. Bizonyos, hogy talál majd összefüggést Danton és az ő sorsa között. Ezen kívül ajánlom még minden Alföldi Róbert rajongónak, hiszen a rendező most sem okozott csalódást, hozta a tőle megszokott és szeretett színvonalat.