Most az jönne, hogy kipihenten és összeszedetten leírom, milyen jó volt a fesztivál ’szemesen. Nos ez most nem így lesz – frissen, utóhangulatban tartok egy kis élménybeszámolót napról-napra, hogy nekem milyen volt az első Rock Beach Fesztivál.
Elég nehezen indult a lemenetel pénteken, de miután kiverekedtünk magunkat Pestről már gyorsan leérünk Balatonszemesre. Parkoló a szántóföldön, némi rallyzás és a nagy izgalmak után egy kis hideg whiskey-colával ünnepeltünk sikeres megérkezésünket délután fél 3-kor. Magunkhoz vettük a karszalagokat, becuccoltunk, sátorállítás és irány a Balaton! Kb. 15 perces séta, jól megérdemelt pancsolás, kis napozás, aztán vissza, mert kezdődnek a koncertek. A nagyszínpadon épp a Subscribe hangolt, körbelestünk, mi hol van, belehallgattunk a koncertbe, aztán letáboroztunk a Jägermeister sátornál, hiszen jött a Junkies. Nem tagadom, jól szólt, mint mindig, de én átballagtam Depresszióra, amit igencsak jól tettem. Voltam már nem 1-2 Depi koncerten, de állítom, hogy eddig ez volt a legjobb. Kis létszámmal 
kezdtünk, Halász Feri meg is jegyezte, hogy családias házibulit akartak a Balaton parton, és így sikerült is összehozni. Zajlik az élet a zenekar háza körül, menet közbe kiderült például, hogy Hartmann Ádám eljegyezte barátnőjét. A Nem akarok elszakadni dalra Szekeres András (Junkies – ének) feljött a színpadra és Ferivel közösen énekelték végig. Régi és új dalok egyaránt felhangzottak, listán volt a Sokkold a rendszert, Lásd!, Egyensúly, Kezdjük el!, Tűzön és vízen át, A mi forradalmunk, Második vér és a többi nem jut eszembe hirtelen. Ezúton is hatalmas tisztelet és még nagyobb köszönet a Depressziónak, 13 év után is még mindig libabőrös vagyok a koncertjeiken és hihetetlenül jó hangulatot csinálnak. Egy kis hétköznaPI CSAlódások a Jägernél, aztán irány a Paradise Lost! Az első pár számnál még jelen voltam, aztán eltűntem a sátramhoz. Ha a kordonon nem lett volna fekete takaró, nem csak hogy tökéletesen hallom, de még láttam is volna a zenekart, ugyanis a nagyszínpad mellett vertünk tábort a kempingben. Bejött a koncert így „messziről” is, igazából a PL-hez kell egy sötét hangulat, ami nem feltétlenül tett volna jót, de szerencsére megérkezett 1-2 szomszéd és elbeszélgettük az időt.
Pár óra alvás után hajnalban ébredés a melegre és sátorajtó feltépés. A matracom otthon maradt, a kempingtalaj meg nem ismeri a vízszint fogalmát, de nagyjából helyreraktam a hátam és elindultam kávézni. Vételeztem továbbá egy olajos kenyeret, ami némi törölgetés után roppant finom bundás kenyérré lett, meg még egy kávét (biztos, ami tuti). Miután felkelt a banda többi tagja is, lebattyogtunk a strandra. A fél napot a parton töltöttem az árnyékban szenderegve, de attól még leégtem, mint a Reichstag. Sebaj, 
menjünk vissza koncertezni. Egy jóleső hideg zuhany után némi Alvin és a Mókusok a nosztalgia kedvéért, aztán kicsit át Blind Myself-re majd lássuk, mit tud a Gojira. Most először jártak hazánkban, de augusztusban visszatérnek Budapestre. Valóban jó hangulatú koncertet adtak, ahogy azt a fesztiválos programfüzet megírta, habár nem maradtam végig, mert átrongyoltam Rómeó Vérzikre. Most sem okoztak csalódást felvidéki barátaink, a Piros 19 című szám alatt felinvitáltak jó pár leányzót a színpadra, hogy segítség munkásságukat. Az én szívem boldogságára egy nagyon jó barátnőm is felment, sőt, Nagy Dávid a nyakába aggatta a gitárját is. Persze utána megkaptam a magamét, hogy én miért nem mentem. Hajnali 3 magasságában, mikor épp elaludtam volna a sátorban, erőteljesen kellemetlen meglepetés ért és ezzel közel sem voltam egyedül. Minden fesztiválozót kizavartak a rendezvényről, mert valaki bombariadót fújt. Letelepedtünk az út mentén, volt, aki fel-alá járkált, hozzánk először egy kissé illuminált állapotban lévő srác jött oda a következő kérdéssel: – Nem tudjátok, hol van a legközelebbi sörcsap? – válaszoltunk, hogy a fesztivál területén – És oda most nem mehetek be? – Hát nem. – És a környéken nem tudok valamit? – Szerintem fél 4-kor k*rvára nincs nyitva már semmi. – szomorúan tudomásul vette, majd tovább állt. A következő fiatalember azzal a történettel jött, hogy tanult kollégájával fűztek két hölgyet, mikor jöttek a rendőrök szólni, és nem láttuk-e őket, majd mutatott egy képet a telefonján. Mondanom se kell, hogy alapból nem láttuk őket, nem hogy az éj sötétségébe fedeztük volna fel az arcukat. Viccet félre téve, szerencsére 1-2 óra helyett kb. fél óra múlva már vissza mehettünk, de csak a kemping területére.
Sokat nem aludtunk a hajnali virblizésnek köszönhetően, de attól még feljött a nap, még mindig meleg van és húzós nap elé nézünk. Szokás szerint le a partra pár órára, pancsolás, evés, ivás, aztán hamarost vissza, mert 5-kor kezd a ROAD. Félig oda, félig a Paddy and the Rats koncertbe csatlakoztam, némi szieszta után pedig Overkill. Bevallom őszintén, hogy én igazi fotelrockerré avanzsáltam, nem vitt rá a lélek, hogy a tetőtől-talpig leégett testemmel 
elmásszak a nagyszínpadig, én biz’ a sátramnál élveztem a muzsikát. Sabaton-on fetrengtem a nevetéstől pasziánszozás közben, a magyar közönség konkrétan leitatta az énekest pálinkával. Joakim Brodén meg is jegyezte, hogy a dalok között nem azt szokták kántálni, hogy „pá-lin-ka” hanem azt hogy „Sa-ba-ton”. Igazából nem nagyon hatotta meg a közönséget, felváltva mondták a kettőt és tovább itatták, hiába mondta, hogy nem szeretne részegen meztelenül mászkálni. További érdekesség: megkérte a közönséget, hogy tanítsanak neki egy új magyar szót, amely a „csöcs” lett. Tökéletes kiejtéssel ismételte a frontember, majd azért bekérdezte, hogy ugyan ez mit is jelent. Miután tudtára adták, még jobban tetszett neki (“Oh, boobies! I like it…”). A sok nevetés és beszéd közben remek koncertet adtak, elmondták, hogy szerintük a magyar a legelvetemültebb nép és nagyon szeretnek hazánkban játszani. Nem tudom, a koncert után hogy érezte magát az énekes, de minden tiszteletem az övé, nemcsak a pazar koncert végett, hanem a becsületes ivásért is.
Ránk virradt a hétfő, sátorbontás és indulás haza. Könnyes búcsút intettünk a fesztiválnak és a Balatonnak, majd visszatértünk Pestre. Vannak még hiányosságok, gondolok itt a sajtó sátorra, vagy az emberek hűtésére, a kempingben a földviszonyra, de nagyrészt pozitív élménnyel gazdagodtam. Fellépők terén nagyon odatették magukat a szervezők, a fesztivál biztonsága is jó volt, az étel-ital is rendben volt, a zuhanyzók szintúgy. Habár elég nehéz volt megszokni, hogy a hideg a meleg és a meleg a hideg vízcsap, de legalább mindig tiszta volt minden, ezért külön dicséret jár. Mindent összevetve nekem tetszett, nagyon jól éreztem magam, köszönöm a fesztivál szervezőinek, hogy egy ilyen ütős programmal készültek és próbáltak minden fesztiválozónak eleget tenni. Elsőre szerintem osztatlan sikert aratott a Rock Beach, remélem jövőre ismét találkozunk!
A képekért köszönet Napsternak és Kieronnak.
Galériáink a fesztiválról
Első nap
Második nap
Harmadik nap