Az egyik legismertebb és legsikeresebb magyar rendező, Sándor Pál legújabb filmje a 19. századi vándorszínészek kalandos, sokszor gyötrelmes, de ugyanakkor mesébe illően izgalmas világát mutatja be.
Egy ekhós szekér zötykölődik keresztül a kietlen pusztán, melynek utasai a 19. századi utazó színészek legendás kasztját reprezentálják. A vándortársulat éppen előadást tart egy kis faluban, amire egy eltávozáson lévő ifjú katona, Fekete (Mohai Tamás) is betéved. A színpadi világban járatlan közönség oly mértékben a látottak hatása alá kerül, hogy saját kezűleg akarja megbüntetni a darab hűtlen főhősnőjét alakító Emmát (Martinovics Dorina), akinek Fekete is a segítségére siet. Az ifjú katonának úgy ellátják a baját, hogy csak három nap múlva tér magához a vándortársulat kocsijában, aminek következtében dezertőrré vált, és halálbüntetés vár rá. Az ifjú katonaszökevény csatlakozik a csoporthoz, nem kis mértékben felforgatva ezzel addig sem éppen eseménytelen életüket.
A film karaktereit a magyar történelem legendás vándorszínészeinek alakjairól mintázták. A „nemzet csalogánya”-ként elhíresült Blaha Lujza édesapja, Reindl Sándor, huszárőrmesteri rangban harcolt a szabadságharcban, majd a fegyverletétel után álnéven csatlakozott felesége, Ponti Lujza vándorszínész társulatához. Lányuk Lujza, Rimaszombat első lakóházában látta meg a napvilágot 1850. szeptember 8-án. A film másik kulcsfontosságú karakterének, Borostyánnak (Ifj. Vidnyánszky Attila) az ihletője pedig nem más, mint maga az 1848-49-es forradalom és szabadságharc költője, Petőfi Sándor. Borostyán a kellékes, akinek bár minden vágya, hogy ő is a társulat színésze lehessen, Kova (Hegedűs D. Géza) direktor úr nem látja meg benne a tehetséget, és ezért nem ad neki erre lehetőséget. Petőfi maga is színésznek készült. Miután Sepsy Károly színészcsapatával kalandozott egy pár hónapig, a társulat feloszlása után a költő a pápai kollégium diákja lett, a majdani biztosabb megélhetés reményében.
A Vándorszínészek mesébe illő képi világgal mutatja be az országot járó előadóművészek mára már teljesen letűnt közösségét. Ebben az összetartó, és a munkájuk révén is egymásra utalt társadalomban mindennapos a nélkülözés és a megélhetésért folytatott harc. A korabeli nomád társulatok leghőbb vágya, hogy egyszer Pesten, kőszínházban léphessenek a világot jelentő deszkákra. Ezek között az emberek között, (ahogyan azt jeles történelmi személyeink is igazolják), a színészi szakmának sok valódi gyöngyszeme bújt meg. A film méltó módon állít emléket azoknak az embereknek, akiknek a hivatása az volt, hogy az írni-olvasni nem tudó köznép közé elvigye a kultúrát. A cselekmény bár kellően fordulatos, a mesebeli elemek talán túlzottan is átszövik azt, ennek következtében pedig kiszámíthatóvá is válik egyúttal. A film legtöbb jelenete a társulat szekerén zajlik, amitől kissé klausztrofóbiás élményünk lesz, ám ezt az érzést rendre feloldja a fellépések által a közönség és a nézők előtt feltáruló színpadi világ.
A március nyolcadikán bemutatásra kerülő Vándorszínészek különleges helyet foglalhat el a magyar filmek között, azáltal, hogy gyönyörű minőségű felvételei mellett, vicces, izgalmas és drámai jelenetek váltakozásával, és üdítően frappáns karakterábrázolással örvendezteti meg a nagyérdemű publikumot. Sándor Pál legújabb filmje egyúttal az utóbbi évek azon hazai kosztümös filmjeinek a sorába illeszkedik, mint amilyen a Félvilág, vagy a Kincsem, azáltal, hogy a 19. század letűnt társadalmának egy újabb szeletébe enged bepillantani.
Pontszám: 74