Út a mocsokba - Socfest

Út a mocsokba

Olvasási idő: 3 perc

Irvine Welsh nem kímél senkit és semmit, teszi ezt úgy, hogy munkái sikeresek. Talán mert az emberek szeretik az antihősöket. A Mocsok című filmben egy ilyen díszpéldány szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ami egyszerre okoz identitászavart és perverz élvezetet. Unatkozni nem fogunk!

Filth

Kedves, mi?

Bruce Robertson egy korrupt zsaru, akit már csak egy ügy megoldása választ el az előléptetéstől. Természetéből fakadóan elsőként nem az ügy megoldására fókuszál, hanem a riválisainak eltávolítására. Nem riad vissza semmitől. Szemét módon a kollégáit egymás ellen fordítja, feleségeikkel lefekszik. A fokozódó hazugságspirál mellett folyton piál, drogozik, és egy ponton megkattanni látszik. A mindent eldöntő első öt percben máris felröhög a közönség, ahogy az antihős bemutatja narrálva sematikusan és egyszerűen kifigurázott munkatársait. A mókás jelenetek ugyan csökkennek és a képi világ is sötétebbé válik, de a film mindvégig megőrzi kezdeti hangulatát.

Már láttunk példát korrupt zsaru témára (pl. Torrente), és az utóbbi években előszeretettel állítanak megkérdőjelezhető erkölcsi normával rendelkező szereplőket a középpontba (Gru, House, Dexter), de ennyire negatív karakter talán még nem akadt. A témaválasztás kényes. Mégis hogyan lehet lehet egy perverz, agresszív, alkoholista, drogos, több ízben kattant rendőrről szórakoztató filmet készíteni? Így.

Az alaptörténet a skót Irvine Welsh 96′-os azonos című (Filth) regényéből adaptálódott, aminek megfilmesítését merész húzással a 41 éves szintén skót rendező, Jon S. Baird vállalta magára. Még ha nem is lesz akkora kultfilm, mint az író leghíresebb könyvéből készült Trainspotting, legalább a rendező bekerült a perifériába. Főszereplőnek az ugyancsak skót James McAvoyt kérte fel.  A színész feje talán genetikai okokból és/vagy a tehetsége miatt kiválóan alkalmas a legromantikusabb karakterről átváltani az echte gennyládába.

Mocsok

James McAvoy a forgatássorán eleinte sokat törölgette a szemét, hogy ilyen legyen, később átállt egy spéci szemcseppre.

Bruce Robertsonként igen változatos érzelmi skálát kellet bejárnia, és sikerrel vette az akadályokat. Jól adja ezt az őrült formát. A szeme mindig másnapos-vörös, a tekintete és a mosolya meg a Ragyogás-béli Jack Nicholsonéra hajaz. A forgatás közben még aggályokkal küzdő színész egyébként mostanra erre a filmjére a legbüszkébb.

Ez a mozi nemcsak a témaválasztás okán ritkaság, hanem abból a szempontból is, hogy nem akarták megkedveltetni a főszereplőt. De hogy ne legyen túl komor, rengeteg humoros geggel, párbeszéddel, képpel oldották fel. Ha nem lett volna drámai-thrilleres szál, még talán egy 18-as karikás vígjátéknak is elment volna (a könyv jóval nyomasztóbb). A humorforrás nyers és durva, leginkább az öniróniára hajaz – lásd a kezdeti képeben bemutatott skótokat -, és parodizálásra éleződik ki. Jól alkalmazták a különböző filmes technikákat a humor megragadására, például hiába hallottuk ezerszer az agyonhasznált Nena slágert, a 99 Luftballons-t, amikor a nyeszlett és a kokós erre csapja szét magát, az a film egyik legemlékezetesebb jelenete. Bár a poénok egy része néha túl hatásvadásznak hat, könnyű megbocsátani a mozi egészét tekintve.

Egy filmnek legalább annyira halála, ha túl komolyan vesszük, mint a Ráday utcának a hétköznapi éjfél. Nem is szabad a valóság leképezését látni benne, és ne várjunk komoly bűnügyi bravúrokat. Bár Bruce múltjából az őrület és a tény határmezsgyéjén flashbackként felsejlik egy kis dráma, a film inkább a főszereplő széthullásáról szól, amit egy szürreális, beteges mesevilágba ágyaztak. Elképesztően őrült, őszinte, provokatív utazás ez a mocsok világába,  jól eltalált zenei betétekkel (a 70-es évektől a 90-esig). Mindenképp társasággal és moziban érdemes megtekinteni.

Pontszám: 85