Sötét hangulatú, realista, kicsit filozofikus és vérprofi az HBO új sorozata, a True detective, amely ráadásul nagyszerű színészi játékkal döngeti a legjobb krimisorozatok kapuját. Mit döngeti, már be is törte: Matthew McConaughey és Woody Harrelson pofátlanul passzolnak a louisianiai közeg csalódott életuntságába. Lassan és kitűnően felépített karaktereket igen, vérnyomásnövelő akciókat, pláne nevetéseket viszont ne várjunk a True detective-től. Amit helyette kapunk: puszta zsenialitás.
Kevés olyan sorozat van, amely annyira magával ragadó hangulattal és történetvezetéssel bír, hogy hétről hétre várjam miatta a következő epizódot, és hogy 40, 50 vagy 60 perc után úgy álljak fel a képernyő elől, mintha éppen azelőtt ültem volna le elé. Jellemzően a drámák alkalmasak erre, a vígjátékokat ugyanis – tapasztalataim szerint – sokkal élvezetesebb nagyobb csomagokban fogyasztani. (Ez az olyan zseniális alkotásokra is igaz, mint az Office, sőt, azt hiszem, azokra még inkább.) Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: a Lost volt az utolsó olyan drámasorozat, amely képes volt a fentiekhez hasonló hatást elérni nálam, de most, amikor elindult a
True detective,
valami megváltozott. Nem mintha a közeljövőben veszélybe kerülhetne a Lost már-már kultikus pozíciója, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy ahhoz hasonló darabról van szó, a True detective ugyanis vérbeli krimisorozat, mégpedig a jobbik fajtából. A magyar HBO-n az eredetihez hasonlóan semmitmondó „A törvény nevében” címmel futó sorozat sokkal többre vállalkozik, mint az utóbbi években megszokott CSI és NCIS-típusú minőségi, de meglehetősen sablonos sorozatok. Három rész után kijelenthető, hogy a True detective nem azért pipálja le a többieket, mert a szokásosnál izgalmasabb gyilkossági ügyet göngyölít fel, hanem azért, mert a zseniálisan megírt karaktereket kitűnő színészek játsszák el, akik lubickolnak a sorozat lassú folyású, realista, olykor filozofikus, sötét hangulatában.
Talán az HBO sem tudta, mekkorát fog szakítani Matthew McConaughey-val, aki úgy tűnik, néhány buta hollywoodi vígjáték után úgy döntött, színészkedni kezd. Jól döntött. A készítők persze Woody Harrelsonnal sem nyúltak mellé, aki McConaughey nyomozótársát alakítja. A nyolc, hatvanperces epizódot tartalmazó első évad egyetlen gyilkossági ügy feldolgozását mutatja be, ráadásul úgy, hogy a két főszereplő 2012-ben idézi fel a 90-es évek közepén történteket. Bár maga a nyomozás is izgalmas, ráadásul az epizódok végén is rendre megkapjuk az aktuális cliffhangert, valószínűleg
nem mindenki fogja szeretni
a sorozatot, éppen azért, amiért az imént agyondicsértem. A True detective hangulata ugyanis nagyjából a lent megtekinthető introhoz hasonlít: minden percéből sugárzik a profizmus, de akciók és óriási fordulatok helyett lassan, kockáról kockára építi fel a történetet és a karaktereket. Az évad felétől persze akár számíthatunk is az események felpörgésére (a negyedik rész előzetese is erre enged következtetni), de abban biztosak lehetünk, hogy az életében csalódott, állandó keserűséget árasztó, de munkájában vérprofi Cohle (McConaughey) és a családi problémákkal, illetve kötelességeivel és gyengeségeivel viaskodó Hart (Harrelson) személyisége marad a középpontban. Ahogy említettem, a True detective a remekül megírt karakterek és a színészek mellett – de tőlük nem függetlenül – elsősorban a hangulatával operál. Az amerikai dél vallásossága, konzervativizmusa és hagyománytisztelete csak keretet (de igen erős keretet!) ad az élet tragikus voltára vonatkozó megjegyzéseknek, sőt, néha már-már filozofikus fejtegetéseknek. Ne legyen kétségünk: a remekül megírt párbeszédek nem sok teret adnak az őszinte mosolynak – az első három részben talán egyszer sem volt ilyenre példa.
Bár az akcióra épülő krimisorozatoktól eltér, a True detective nagyon is népszerű lehet azok körében, akik szívesen követnek egy nyolc részen keresztül lassan felépített cselekményt, amely során a karaktereket is egyre mélyebben megismerhetjük. Olyan ez, mint egy nagy film, amelyben attól sem kell félnünk, hogy túlságosan elhúznák a sztorit: a második évadban már új történetekkel és új szereplőkkel fogunk találkozni.
Persze lehet, hogy a csúcson a legjobb abbahagyni, de utóbbiakért biztosan kár lesz.