Művészbázis az áruházban – Bársony Júlia interjú

2012 szeptemberében új kulturális, közösségi tér jött létre a régi Corvin Áruház harmadik szintjén, MÜSZI néven. Alkotócsoportok műtermet, a vállalkozók, szabadúszók munkaállomást bérelhetnek, a nagyközönség pedig művészeti és civil szervezetek programjain vehet részt. Mindezt közösségben, egy önfenntartó módon működő kezdeményezés keretén belül. Az eddigi tapasztalatokról beszélgettünk Bársony Júlia művészeti vezetővel.

Socfest: Hogy sikerült a MÜSZI első éve?

Bársony Júlia: Nagyon ígéretesen alakult. Ez a hely azért jött létre 2012 szeptemberében, mert elfogytak Budapest belvárosában a közös munkára, alkotásra, műhelyek és bemutatóterek létrehozására alkalmas találkozóhelyek. Kellett egy közös tér, ahol egymásra találhatnak az eddig elszigetelten működő stúdiók, alkotócsoportok. Az első évben a művészek, a stáb, valamint a külsős szereplők között elkezdődött egy lelkes, belső munka a közös találkozási pontok nyomán. Ez a rendkívül pozitív fejlődési folyamat az összeadódó sok, közös energia eredménye, és jelenleg is tart.

 

SF: Hány ember alkot, dolgozik itt?

 B. J.: A szűk stáb 10-12 fő. Az műtermet bérlő alkotók száma 80-100 fő, közülük 30-60-an nagyon aktívan vannak jelen. Ez egészül ki a külsős programszervezőkkel és a nyilvános eseményekre érkező látogatókkal.

SF: A megalakuláskor körülbelül 80 csoport jelentkezett, és 25-öt vettetek fel. Most is ugyanaz a társaság?

B. J.: Van némi fluktuáció, a jelenlegieknek körülbelül kétharmada volt itt a kezdetektől, a fennmaradó rész kicserélődött. Az első beköltözők már 2012 áprilisában megérkeztek. 22 műtermünk van, helyenként több csoport bérel egy alkotóműhelyt.

SF: Konkrétan hogyan valósul meg a különböző csapatok közötti együttes alkotás?

B. J.: Egy divatfotózás esetében például házon belül lehet fodrászt, stylistot, fotóst, divattervezőt, textilművészt találni. A színdarabokhoz akár díszletek, jelmezek is készülhetnek így. Az itt dolgozó grafikusok együttműködnek a fejlesztőkkel, a reklámszakemberekkel valamint a kommunikációs irodákkal. Képzőművészek szervezhetnek közös kiállítást, és így tovább. A MÜSZI lényegében város a városban.

SF: Melyek a külsősök által is látogatható programok, és melyek a csak tagok számára elérhető események?

B. J.: A honlapon található programok nyilvánosak, egy részük regisztráció ellenében látogatható, mert korlátozott a létszám. A művészi tevékenység részben zárt ajtók mögött zajlik, a bérlők és a MÜSZI stábja pedig időközönként alkotói brainstormingot tart. A nyilvános programok közül többet a nálunk tevékenykedő civil csoportok szerveznek.

SF: Gyakran látni a civileket és a művészeket egyszerre, egy helyen feltűnni és közösen szerepet vállalni, annak ellenére, hogy tulajdonképpen két eltérő területről van szó. Mi az oka ennek?

B. J.: Ha megnézzük az általuk meghirdetett eseményeket az elmúlt évben, képet kaphatunk a társadalmunkban zajló folyamatokról is, megvizsgálhatjuk, hogy mikor, milyen kérdések merültek fel, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják, hiszen ők erre mind-mind reagálnak.

SF: Szerinted a művésznek kell társadalmi szerepet vállalnia?

B.J.: Egyáltalán nem, sőt. Van rá példa, de ez egy témameghatározás, választás kérdése. Nyilván a történelmi kor elkerülhetetlenül hat ránk, de a művész dönthet a magány, meg az elvonulás mellett is. Egyes alkotókat soha életükben nem foglalkoztat a társadalmi szerepvállalás, és ez így van jól.

SF: Milyen feladataitok vannak a következő évre?

B. J.: Mindig van mit csinálni, tervek helyett ez gyakran spontán alakul. A játszóház például először tárgyalónak készült, majd néhány anyuka elhozta a gyerekét, és helyre volt szükségük. Kifestették, berendezték. A MÜSZI-sek újították fel az összes széket és asztalt, lefedték és pihenőhellyé alakították a régi Corvin Áruház mozgólépcsőjének látható részét, az ő kezük munkáját dicséri minden, amit látni lehet.

SF: A megalakulás után különleges, önfenntartó finanszírozási modellt dolgoztatok ki: egyes tevékenységeitekből jövedelem származik (rendezvények, Co-working munkaállomás bérbeadása, stb.). Az így befolyt összegből fedezitek a kiadásaitokat, így maradva függetlennek az állami támogatástól, pályázati pénzektől. Ez valóban működik?

B. J.: Bár nem könnyű, de igen. Emellett a belépős programokból, a műterembérlésből, a kávézó fogyasztásából is származik jövedelmünk. A jövőben szeretnénk egy MÜSZI-shopot is nyitni, ahol az alkotók újrahasznosított munkáit árulnánk. Magyarországon ilyen finanszírozási megoldásra nincs példa, külföldön is inkább csak hasonló modellel lehet találkozni, pontosan ilyennel nem.

SF: Korábban színházzal foglalkoztál. Hogyan kerültél kapcsolatba a művészettel? Gyerekkori álmod volt?

B.J.: Kislánykoromban diplomata akartam lenni, hogy sokat utazhassak és láthassam a világot. Aztán rákattantam a filmekre, rendezőnek készültem. Akkoriban magyar, lengyel, cseh, és főként persze orosz műveket lehetett látni a moziban. Az orosz nyelv szeretete nagyon meghatározó volt, már korán kezdtem olyan „hülyeségeket” olvasni, mint Dosztojevszkij. Még a középiskola végén bekerültem a Hunnia Filmstúdióba, ahol Simó Sándor és Schiffer Pál voltak a vezetők, a dokumentumfilm-készítés nagy mestereivel dolgozhattam egy éven át. Ezt követte egy hónap a Magyar Televíziónál. Itt nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok itthon filmet készíteni. Ekkor találkoztam a későbbi Mozgóház Társulás tagjaival, velük töltöttem az elkövetkezendő 8-10 évet. Bejártam a világot, rengeteg országban felléptünk. Az év 320-330 napján játszottunk, a világ összes fesztiváljának összes jelentősebb versenyére meghívást kaptunk, amíg Magyarországon évente 3-4 előadással szerepeltünk. Igaz, mindig teltház előtt. A külföldi sajtóvisszhang mégis mindig sokkal nagyobb volt rólunk, mint a hazai. Vizuális színházat csináltunk, ami az emberközpontúságra épít, és bár eszköze a képzőművészet, a zene, a tánc, egyik sem volt központi elem. Korán kezdtünk videót, multimédiás elemeket használni a színpadon. Olyan művészekkel találkozhattam, mint Romeo Castellucci, Sasha Waltz, vagy Grotowski. Japán butoh, kínai opera, kortárs kontakttánc: mindent kipróbáltunk, sok mindent tanultunk. A Mozgóház Társulás után Bérczi Zsófiával létrehoztuk az Élőkép Egyesületet, majd a szétválásunk után én Harmadik Hang Háza néven folytattam a munkát.

SF: Szerinted hogyan lehetne közelebb hozni a kortárs művészetet a hétköznapi emberekhez?

B. J.: Úgy, hogy odamész játszani, ahol gyakran megfordulnak, és ha van esély, hogy belebotlanak, akkor szinte belenyomod az orrukba. Ha csinálsz egy előadást – például egy aluljáróban -, ott lehet, hogy 1-2 embert olyannyira magával ragad a hangulata, hogy kíváncsi lesz, és elmegy egy fellépésre, akár hozza az ismerőseit is. A jelenlegi társadalom zártan működő, kis közösségekre bomlott fel, ahová nehéz bejuttatni új információt. Ezért nagyon fontos, hogy megtaláljuk a személyes kapcsolatot a közönséggel.