Dolgozunk. Miért? A pénzért. Hogy szeressenek az ügyfelek. Hogy fizessük a lakáshitelt. Hogy büszke legyen ránk a párunk. Hogy felneveljük a gyerekeket. Hogy ne rúgjon ki a főnökünk. Hogy ne kelljen kölcsönkérni a barátunktól. És meddig? A halálig. Megéri? Arthur Miller 1949-ben Pulitzert nyert drámáját az Örkény Színházban láthatja a közönség Mácsai Pál rendezésében.
Willy Loman (Gálffi László) értékesítő ügynök, szerető feleséggel, két gyerekkel és egy lakáshitellel. Akár boldog is lehetne, de a tipikus amerikai álom úgy tűnik, mégsem működik. Már nem ad el és nem keres annyit, amennyit emlékei szerint valaha, a gyerekeinek minden támogatást megadott, mégsem tudják megvalósítani önmagukat, az ideálisnak tűnő házasságban pedig fel-felbukkan a megcsalás.
Willy-nem fogad el kölcsönt a legjobb barátjától, Charley-tól (Epres Attila), helyette új, fiatal főnökénél próbálkozik, aki nem más, mint Charley fia, Howard (Dóra Béla e.h.), fiai egykori gyerekkori barátja. Howard egy teljesen más értékrendet képvisel: Willy-vel ellentétben neki nem számít, hogy szeretik-e az ügyfelek az ügynököt, vagy hogy a beosztottja a család jó barátja. Aki nem termel bevételt, az mehet – így Willy is.
Az ügynök fiatalabb fia, Biff (Molnár Áron m.v.), akit apja híres focistának szánt, végül nem lesz élsportoló, és kleptomániája miatt semmilyen munkahelyen nem tud megmaradni. Az idősebb, Happy (Ficza István), a gyerekként mindig lúzer az anyagi boldogulást eléri ugyan, de a nők továbbra is vonzó bátyjára hajtanak, őt legfeljebb a pénztárcája miatt értékelik.
A darab az önbecsapást mutatja be, és azt a kemény árat, amit fizetni kell érte, akkor, amikor már késő. A szereplők mind hazudnak maguknak és másoknak is. Az első felvonás ezeket a viszonyokat mutatja be, a másodikban pedig megindul a lavina: Mindenre fény derül, mindenki kiborul, és a végkifejlet nem hoz feloldozást.
Amikor Biff rajtakapja apját egy prostituálttal a szállodában és leomlik előtte az ideális család máza, Willy őt hibáztatja azért, amiért fel merte húzni a függönyt. Linda (Kerekes Éva), a feleleség ugyanakkor fel sem fogja, vagy inkább úgy tesz, mintha fel sem fogná, hogy élete merő hazugság. Az utolsó lakáshitel törlesztőrészletet férje halála napján fizeti be. Végre övék a ház, de már nincs család, aki belakhatná. “-Nem értem” – mondja – mintegy két szóban összefoglalva egész életét.
Willy öngyilkossága többféleképpen is értelmezhető: talán ez az egyetlen lázadása az egész, társadalmi beilleszkedésért küzdő kispolgári élete során. Viszont értelmezhető úgy is, mint a kisemberi lét méltó lezárása: miután mindent megtett, hogy jó családapa, férj és ügynök legyen, eltűnik a színről, hogy ne okozzon több problémát.
Willy bátyja, a dúsgazdag Ben bácsi (Csuja Imre) egy másik életutat képvisel: a többször elhangzó szimbolikus mondat, miszerint fiatalon bement a dzsungelbe, és négy év múlva, mire kijött, már dúsgazdag volt – arra utal, hogy sötét üzelmek árán jutott gyorsan vagyonhoz. Jelleméről mindent elárul az az erős jelenet, amikor a kisfiú Biff karját fogja meg egy játékban, korántsem gyengéden, hanem az érzelemmentesen mindenkin átgázoló ember módján.
A darab dramaturgiailag nagyon jól megkomponált. Az első felvonásban alig váltódnak ki érzelmek, a második felvonást meghatározó feszültség, néhol megindító, néhol nyomasztó hangulat, derült égből villámcsapásként szakad rá a nézőre. A díszlet egymás mögött feltáruló ajtói és a dzsungelmintás tapéta a hétköznapi életünk kulisszái mögött megbúvó titkokat, elfojtásokat szimbolizálja.
A mű kritizálja a fogyasztói társadalmat, amely hamis célokat ad az embereknek, a jólétért, anyagi biztonságért folytatott küzdelem értelmetlenségét, a kispolgár gyávaságát. Az ezerkilencszáz-negyvenes évek végi amerikai viszonyok a rendszerváltást követően lettek jellemzőek Magyarországon is, így sok, a mi életünkben is jelen lévő visszásságra is felfigyelhetünk a darab során – remélhetőleg még időben.
Fotó: Gordon Eszter