A Punk Whiskey együttes 2011. szeptemberében alakult meg egy budapesti ír kocsmában. A zenekar neve egy ismerősüktől származik, aki szerint ez fejezi ki leginkább a zenéjük által sugárzott kettősséget és a mérhetetlen komolytalanságot. Vicces megjegyezni, hogy a stilizált logóból adódóan rendszeresen “Pink Whiskey”-nek olvassák őket.
Céljuk, hogy a manapság egyre népszerűbb ír-punk stílus hullámait meglovagolva igazi örömzenét szolgáltassanak a közönségnek, ahol a bulikat jó hangulat és tánc uralja mindenekfelett. Példaképüknek tekintik a stílust világhírűvé tévő Flogging Molly-t, és mély tisztelettel adóznak a Firkin munkássága előtt, aki Magyarországon ezt a stílust népszerűvé tette.
Jelenleg 7 tagú a zenekar: Rozsnyai Tamás – ének, Szendrei Gabriella – fuvola, Melles Fanni – hegedű, Pálffy András – gitár, Borsos Benedek – basszusgitár, Rákóczi Ádám – dobok, Hajdú Álmos – szólógitár. A skacok valamennyien Budapesten élnek, változatos zenei háttérrel érkeztek a bandába. Van, aki klasszikus zenét tanult és akad, aki egészen az amatőr szintről fejlesztette fel magát. Mi most a zenekar „hátul ütőjével” beszélgettünk.
Socfest: Mióta dobolsz?
Rákóczi Ádám: 2007 augusztusában kezdtem el dobolni. Egy akkori barátom felhívott telefonon és megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni a próbájukra. A helyszínen derült ki, hogy dobolnom kéne. Itt kezdődött el a zenei pályafutásom. Nagy hatással volt/van rám az Ensiferum, az Amon Amarth és az Equilibrium zenéje. Megfogadtam, hogy autodidakta módon tanulok meg játszani, bár mostanság szükségét érzem a tudásom fejlesztésének, mert mégis csak metál dobos lennék, vagy mi a szösz.
SF: Mikor és hogyan csatlakoztál a zenekarhoz?
R.Á.: 2012. június elején léptem be a bandába, egy hirdetésben akadtam rá, hogy punk-folk zenekar dobost keres. Elmentem a meghallgatásra, és rögtön igent mondtak. Az első koncertünk szeptemberben a Szilvuplében volt, másnap már Miskolcon játszottunk a Corner Stage-ben. Egy hét múlva a Soho Londonban léptünk fel a LochNesszel, az idei évet pedig a Paddy and the Rats társaságában kezdtük, az esztergomi Hellgate-ben. Büszkék vagyunk rá, hogy Magyarországon a Punk Whiskey a zenekari mezőny elején helyezkedik el azok között, akik jelenleg ír punkot játszanak, és reméljük, hogy a koncertjeinkkel sikerül némileg csillapítani a közönség buli utáni szomját.
SF: Milyen a kapcsolatotok más zenekarokkal?
R.Á.: Az Irie Maffia próbatermében zenélünk, abszolút baráti a viszonyunk a zenekarral. A Serica-val szintén jó viszonyban vagyunk, a közeljövőben igyekszünk sokat együtt dolgozni. A többi, hozzánk hasonlóan törekvő, megegyező stílusú zenekarokkal is próbálunk minél többet koncertezni, dolgozni, hogy mint magunkat, őket is hozzásegítsük az előbbre jutáshoz. Az élmény és a szórakozás motivál minket valamint az, hogy minél több emberhez eljusson a hírünk. Terjesztjük a zenénket, mint új hitvallást (ha-ha). Elkészült a hivatalos honlapunk is, ahol minden friss információt megtaláltok a zenekarral és a koncertekkel kapcsolatban.
SF: Felléptetek a Budapesti Utcazene Fesztivál utolsó két napján. Mi a tapasztalatotok ezzel kapcsolatban?
R.Á.: Szeptember 14-én elég hideg volt, de kicsivel 4 óra után elkezdtünk zenélni. Jó volt látni, hogy egészen a Ferdinánd hídig sok-sok együttes ontja a zenéjét a közönség arcába. Velünk szemben a Váci út egyik épületének 4. emeletén megláttunk egy srácot, aki minket hallgatott, az énekesünk kapott is az alkalmon és átkiabált neki. Onnantól kezdve egészen 11 óráig minket hallgatott, miközben az ablakpárkányról lógatta a lábát. Másnap jobb volt az idő, a Westend előtti téren játszottunk a Budapest Show Kórus váltásával egészen 7 óráig.
SF: Mik azok a dalok, amelyek elmaradhatatlanok egy Punk Whiskey koncertről?
R.Á.: Ami biztos, hogy felcsendül a koncerteken a Drunken Lullabies (Flogging Molly), a Devil’s Dance Floor (Flogging Molly), a Salty Dog (Flogging Molly), a Whiskey in the Jar (Thin Lizzy/Metallica), a Tell Me Ma’(Flogging Molly), a Cotton Eye Joe és a Drunken Sailor. Ez utóbbi kettő dupla nóta, konkrétan egy 8 perces szám.
SF: Mesélj egy kicsit a Drunken Lullabies-ről…
R.Á.: Az ötlet abból indult ki, hogyan tudnánk még jobban bevonni a nézőket a bulizásba. Minden szám közben a zenekar és a közönség is iszik egy felest, ami nem más, mint a vodka-alma shot, persze helyszíntől függően. Az első ilyen buli 2013. április 19-én volt a budapesti RoHam Bárban. A szervezők fogadtak velünk, hogy 8 szám után kidőlünk, de végig toltuk a koncertet 16 számmal. Igaz a koncert vége felé dobolni még tudtam, de a színpadon állni már nem. A közönségtől egyhangúan pozitív visszajelzés érkezett, hisz ezt a fajta zenét kedvelők rétege látszólag szeret inni, sőt.
A második felvonás október 5-én volt a szintén budapesti Zúzda Rockkertben. Többen jöttek el, mint ahány emberre számítottunk. A pultosoknak komplett agyhalál volt az este. 1200 poharat rendeltek csak arra az estére és több mint 100 fő volt a koncerten. Ügyesen megoldották azért.
Alapból a zenekar roppant közönségorientált, törekszünk a minőségi bulizenére, és a fellépések után szeretünk elvegyülni a tömegben. Vannak állandó arcok, akik minden koncerten ott vannak, de voltak, akik Újpestről utaztak Kiskőrösre, amikor ott játszottunk.
SF: Mit tennél, ha egy napra nő lehetnél?
R.Á.: Félmeztelenül tombolnám végig a Punk Whiskey koncertjét.
SF: Alul, vagy felül lennél meztelen?
R.Á.: A következő koncertig kitalálom.
SF: Bobby vagy Jockey?
R.Á.: Jockey Ewing. Hogy miért, ne kérdezd.
SF: Ha lehetne egy szuper képességed, mi lenne az?
R.Á.: A másodperc töredéke alatt megtanulnék játszani a hangszeremen, hiszen dobos vagyok, nem zenész. (ha-ha)
Ahol ők megjelennek, izzik a tánctér, illetve a jelenlévők lába alatt a talaj, de figyelem: a Punk Whiskey-túladagolás könnyen ártalmas lehet, tessék felelősséggel fogyasztani!