Van, nincs, mindegy, megnő

Panni már egyedül is be tudta fonni a haját. Be is fonta, hogy aztán egy gyorsnak szánt, de végül sokáig elhúzódó mozdulattal levágja. Egy vastag fonatot ugyanis nem lehet olyan könnyen elnyisszantani, mint a filmekben; a valóságban nyiszetelni kell, mert elakad az olló. Panni kisétált a fürdőszobai nagytükörhöz, és hitetlenkedve bámulta magát, meg kezében a saját haját. Apja szerint gesztenyebarna, anyja szerint kávébarna haja szorosan befonva, két végén egy-egy befőttes gumival lógott a kezéből. Panni semmit sem érzett, még kicsi volt ahhoz, hogy a saját hajának nagy jelentőséget tulajdonítson. És az ok, a hajlevágás oka, fontosabb volt; nemes cél, az első Panni életében.
Két nappal korábban hallotta, hogy a szülei arról beszélgetnek, hogy mire nem jó a facebook, mert rákos gyerekek számára gyűjtenek hajat. A férfi először nem is értette, hogy mit takar ez pontosan, de felesége elmagyarázta neki, hogy a felajánlott hajból egy szervezet ingyen parókákat készít a gyerekeknek, hogy ne kelljen kopaszon élniük. A kezelésektől, a nő ugyanis sosem mondott kemoterápiát, mint tudjuk, kihullik a hajuk, még a gyerekeknek is. Panni nem emlékezett a nagyanyjára, sem az arcára, sem a hangjára, egyedül a színes kendőkre, amelyekkel a fejét takarta. A kopaszságát. Panni anyja tudta, milyen kopasznak lenni, mert az ő anyja is átélte, ezért amellett, hogy lenyűgözte, fel is kavarta az ingyen parókák meg a haj-felajánlás ötlete. Este nem is simogatta Panni hátát lefekvéskor, hanem csak a homlokára nyomott egy puszit, és döngő léptekkel kiment a gyerekszobából. Panni tudta, hogy vannak rákos gyerekek, mert az anyja egyszer már mesélt róluk Panni mandulaműtétjekor a kórházban, de a kislány sehogy sem tudta elképzelni, milyen lehet kopaszon élni.
Bár ő nem tulajdonított nagy jelentőséget a hajának, van, nincs, mindegy, megnő, az anyja felkiáltott, mikor meglátta őt. “Van fogalmad róla, hogy mit tettél?”, kérdezte, és nem érdekelte a magyarázat, az apja elé húzta Pannit, és vádlón mutogatta neki a hajfürtöt. A férfi csodálkozott egy kicsit azon, hogy a felesége sír, Panni meg riadt szemmel néz rá, és végül elmosolyodott. „Röviden vagányabb”, valami ilyesmit mondott, miközben kezével beletúrt a kislány égnek álló barna tincseibe. Panni másnap már az anyja fodrászánál ült a magas székben, amivel nem szabad forogni, és miközben mozdulatlanul tartotta a fejét, szagolgatta a levegőt; hajspray-k, lakkok, permetek édes illatát. Mikor a nő látta, hogy a lánya megint úgy néz ki, mint egy gyerek, mint egy normális gyerek, egészen megnyugodott, és megígérte Panninak, hogy elviszi a hajat oda, ahol gyűjtik, hadd legyen belőle paróka.
Sajnos senki sem választhatja meg, hogy milyen jövője legyen a gyerekének, és ezzel az anyával is az történt, amire nem számított, és bekövetkezett, amire nem akart gondolni, de mégis megtette olykor. Mert a mellrák ugye a nagyanyától jön, öröklődik a hajlam, vagy a génhiba, vagy a sejt, ki tudja. Annának, akit már csak a szülei Panniztak, hiszen húsz is elmúlt, mellrákja lett. Általában harmicöt fölött támad, nem alig húsz után, de Pannival, Annával így történt. És amikor a sugárkezeléstől, a kezeléstől, ahogy az anyja mondaná, hullani kezdett a haja, ugyanolyan döbbenten állt a tükör előtt, mint tizenkét évvel korábban. Csak most fonat helyett egy újabb hajcsomót tartott a markában, és nem gondolta, hogy van, nincs, mindegy, megnő. Bámulta magát a tükörben, és sírt, dacosan sírt, mert azt akarta, hogy hulljon ki az összes haja, de azonnal, és akkor nem kell végignéznie ezt a lassú pusztulást. Csorogtak a könnyei, végigfolytak az arcán, az álláról a pólójára csöppentek, és életében először gondolt arra, hogy jó lenne meghalni. Csak akkor vette észre az anyját, mikor már a háta mögött állt, kezében egy hosszú kávébarna fonattal, amit mosolyogva lóbált meg Anna előtt. „Van másik”, kiabálta boldogan, „nem leszel kopasz, a saját hajadból csináltatunk parókát neked, édesem!”. Anna egy szót sem szólt, csak bámulta a hajat. A haját, amiről tizenkét évig azt hitte, hogy egy rákos kisgyerek fején van, és ami mégis érintetlenül lógott az anyja kezéből. Még a napfény is megcsillant rajta. „Van fogalmad róla, hogy mit tettél?”, kérdezte Anna falfehéren, és a nő arcán megfagyott a mosoly.
Két hónappal később, amikor Annának már tényleg szüksége volt egy parókára, egy szőke bubit választott, a fonatot pedig ingyen odaadta, hogy készítsenek belőle parókát egy rákos kisgyereknek. „Gyűlölöm a barnát, tudja, egyszerűen gyűlölöm”, magyarázta a fodrásznak.