Bryan Singer – az első két X-Men film rendezője – visszatért a mutánsok világába, és egy bátor húzással egyszerre két idősíkon mutatja be nekünk a különleges képességű kívülállók harcát az emberiség ellen. Az X-Men: Az eljövendő múlt napjai egy izgalmas, humoros egyveleg, igaz túlzsúfoltsága miatt gyakran szétesik a történet.
Az időutazós filmeknél a különböző idősíkok közti ugrálást meg kell magyarázni a nézőnek, ügyelve arra, hogy az esetleges múltbeli változtatások hogyan befolyásolják a jelenbeli eseményeket. A Vissza a jövőbe vagy a Terminátor-filmek esetében egyszerű a képlet: Marty és Schwarzenegger testével és tudatával egyszerre utazik előre vagy hátra az időben, miközben átírják a történelmet. Az új X-men filmben csavarnak a klasszikus formán, és Farkas jelenidejű tudata ugrik át a 70-es évekbeli testébe, feladata a mutánsok megmentése a kipusztulás ellen.
A fiatal és lecsúszott X professzor
A történet a borús közeljövőben indul, ahol a mutánsokat robosztus őrrobotok segítségével próbálják eltűntetni a föld színéről. Xavier, Magneto és a mutánstársaik a véget nem érő küzdelem közepette ráveszik Farkast (Hugh Jackman), hogy utazzon vissza 1973-ba (az időutazás Ellen Page új képessége), ugyanis ekkora datálható az a végzetes esemény, amelynek következtében beindult a mutánsok elleni hadjárat. Fémkarmú hősünk célja megállítani az identitászavarokkal küszködő Mystique (Jennifer Lawrence) magánhadjáratát, aki Dr. Bolivar Trask (Peter Dinklage) meggyilkolásával és saját mutáns DNS-ének átadásával ugyan akaratlanul, de elindította az emberiség és a mutánsok közti háborút. Farkas fiatal testben, de tapasztalatokkal felvértezve kér segítséget a 70-es évekbeli lecsúszott Xaviertől (James McAvoy) és a börtönben raboskodó Magnetotól (Michael Fassbender).
A film izgalmasan játszik az idősíkokkal, párhuzamosan látjuk megelevenedni a múlt és jelen eseményeit, de az utóbbi sajnos elég száraz és vontatott. Szinte csak grandiózusnak szánt akcióbombákat dobnak felénk, gyepálják a mutánsokat, akikről nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy milyen látványos képességük van. Ezzel szemben a 70-es évek hangulata átitatja a múltbeli jeleneteket: az afro frizurák, trapéz farmerok és vicces szakállak mind stílusosak. Igazán értékelendő, hogy ezekben a részekben a nyomozáson, a karakterek közti feszültségeken van a hangsúly, és persze nem hiányozhat a humor sem. Farkas egy-két beszólása hatalmasat üt (annak ellenére, hogy a szinkron botrányos) és a film egyik legemlékezetesebb jelenete mosolyt is csal az arcunkra. A szupergyors Higanyszál Magneto kiszabadítása közben egy olyan ámokfutást visz végbe, amire még sokáig emlékezni fogunk.
Fassbender szuperhős gúnyában
A karakterek közül újfent Michael Fassbender hozza a legjobb formáját, a minden fémet mozgatásra bíró szupermutáns akár egy stadiont is képes reptetni, de ezen felül megszólalásaiban is érezhető az ördögi hatalomvágy és a romlottság. James McAvoy, a lecsúszott, képességét elvesztő professzor szerepében teljesen hiteles, hosszú hippiszerű hajkoronájával teljesen eladja a figurát. Jennifer Lawrence inkább csak hosszú lábaival rugdos a film során, lelki fejlődéséről nem tudunk meg sok mindent, pedig ez lehetett volna a történet központja. Ezeken felül még számtalan figurát mozgat a film, kicsit talán túl sokat is, ezért nincs idő mélyebben megismerni őket.
Annak ellenére, hogy az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiban elég sok a hézag, és számtalan helyen bele lehet kötni, mégis egy újabb eredeti, látványos képregény-adaptációval gazdagodott a szuperhős-univerzum. Úgy látszik, Hollywood visszautazott egy olyan időbe, amikor még nem csak klisékből és robbantásokból gyúrták a filmeket, hanem ötletes forgatókönyvvel és életszerű karakterekkel színezték ki a történetet. Az irány bizakodásra ad okot, reméljük nem térnek le róla!