Jane Austen regényére és az abból készült feldolgozásokra akár legyinthetnénk is, mondván, már mindent láttunk, már nem tudnak újat mutatni nekünk. Éppen ezért nagy kíváncsisággal és izgalommal ültem be a Centrál Színház ősbemutatójára, ahol a két főszerepet Balsai Móni és Schmied Zoltán játszotta. Ha megkérdeznék, mi jut eszembe a darabról, gondolkodás nélkül rávágnám: elkápráztatottság, humor és érzelmek. A lelkemig hatoló érzelmek…
Már alapvetően a helyszínnek van egy bája: a Centrál Színház mintha el lenne dugva, és csak azok találhatják meg, akiknek célja van ott, akik ténylegesen meg akarják találni, akik ki akarnak szakadni egy pillanatra a való életből. Így volt ez velem is. Lehet, hogy a történet bekódolt romantikájától, de kislányos izgalommal vártam a kezdést, hogy a kis színpadon széthúzzák a függönyöket, és a színházi varázslat elkezdődjön.
A színdarab in medias res kezdéssel nyit: a két főszereplő egymásnak háttal ül egy puffon, a félhomályban csak a körvonalaik látszódnak, s amint a függöny szétnyílt, már kezdik is a dialógust. Hirtelen a XIX. században találjuk magunkat, a jómódú, ám nem túl gazdag vidéki Bennet birtokon. A színészek játéka valami egészen elképesztő. Ugyan csak ketten vannak a színpadon, de tizenegy karaktert jelenítenek meg a nézők előtt. Ez a mutatvány már önmagában érdekes és látványos, noha azért oda kell figyelni, hogy követni tudjuk, éppen ki beszél. Ebben a karakterre jellemző sajátos mozgások, hangszínek, beszédstílusok és kiegészítők vannak segítségünkre; Lizzie és Mr. Darcy a legfontosabbak, a többi szereplő hozzájuk képest kap valamilyen plusz tulajdonságot. Mr. Bingley húga mindig a legyezője mögül cseveg, Kitty és Lydia masnikat viselnek, Mrs. Bennet kissé görnyedve, de annál harsányabban irányítja az egész kompániát. Balsai Móni és Schmied Zoltán minden karaktert bemutatnak, amikor először „lépnek” színpadra. Ilyenkor a nézők felé fordulva – kilépve a történetből -, a mesélő szerepében segítenek eligazodni a cselekményben.
Az előadás egyik különlegessége – és meglepetése -, hogy a két színművész egyszerre játszik női-, és férfi szerepet is. Felettébb humorossá téve így olyan jeleneteket, mint amikor Mr. Bingley (Balsai Móni) udvarol Jane-nek (Schmied Zoltán). A történetből ez cseppet sem zökkent ki, inkább még jobban elvarázsol, magába szippantja a nézőt. Azt vettem észre, hogy nem tudom levenni róluk a szememet. Úgy éreztem, ha kényszerítenének, sem tudnék fölállni, és kisétálni, amíg nem látom a darab végét. Hiába tudtam, mi lesz a történet kimenetele, egyszerűen ott akartam lenni, látni, érezni, amit ők. Hálát adtam a rendezőnek, Ujj Mészáros Károlynak, hogy a kisszínpadra tervezték a darabot, mivel így olyan közelségbe kerültem a színészekhez, hogy láttam arcuk minden egyes rezdülését. Láttam Mr. Darcy bánatos pillantását, fájdalmas arcizom rándulását, ami csak egy tized másodpercig tartott. Láttam a homlokán végiggördülő izzadságcseppet, a félmosolyra húzódó száját. Ezek a tekintetek többet mondtak ezer szónál. Schmied Zoltán úgy játszott az arcával, gesztusaival és mozdulataival, hogy mindenféle szöveg nélkül is pontosan értettem, mit érez, és mit akar elérni. Balsai Móni tökéletesen hozta az eszes, szélesebb látókörrel rendelkező bátor Lizzie karakterét, játékában benne volt minden elegancia, jó érzés, és a boldogság utáni vágy. Kettejük kommunikációjában óriási jelentőséggel bírtak a csöndek. Sokszor hosszú másodpercekig nem történt semmi, csak mélyen néztek egymás szemébe, a légzésükön kívül nem lehetett mást hallani. Ezek súlyos, mondanivalóval telített csöndek voltak. Nem láttam még darabot, ahol ilyen mélyen érintettek volna a csöndek, ahol ennyire kifejezőek lettek volna.
Muszáj szót ejteni a díszlet- és jelmeztervezőkről is: Fekete Anna és Kárpáti Enikő fantasztikus munkát végeztek. A jelmezek korabeliek voltak, hitelesek és gyönyörűek, a díszlet pedig tökéletes helyszínt adott ennek a nem mindennapi színdarab megoldásnak. A színészek mögötti fal – amely a szobákat jelképezte – olykor változott, hol hatalmas (a színészeket ábrázoló) freskók kerültek elő, hol pedig tájképek és messze néző ablakok.
A darab kapcsán rájövünk, hogy Jane Austen valami olyat tudott alkotni, ami ma is aktuális, ma is megtaláljuk benne a saját életünkre vonatkozó relevanciákat, de ha nem is találunk kimondottan tanulságot benne, legalább egy olyan előadást láthatunk, olyan erőfeszítéseket és játékot, amit nem mindennap tapasztal az ember. Balsai Móni és Schmied Zoltán egy csoda-darabot alkotott.
Fotók: Centrál Színház