1914. A történelem egyik megrendítő dátuma, ami nagy változásokat hozott a kontinensek életében. Bizonyos momentumok megragadhatóak, az egész borzalom inkább csak egy érzet ma már. Hogy mint próbálta meg színre vinni az első világháborús tragédiát egy amerikai rendező, Robert Wilson a Cseh és a Szlovák Nemzeti Színház, valamint a Vígszínház koprodukciójaként, arról mesélünk egy-két dolgot nektek.
Mesélünk. Ez jó szó körülírni a látottakat, hiszen az egész darab nagyon-nagyon meseszerű. A két nevető-síró mesélő Stan és Pan karaktere is lehetne akár. Néha eltűnnek a zenekari árokba, máskor ottrekednek a függöny előtt, igyekeznek átvezetni az egyik szálat a másikba. Meg persze vitatkoznak is, naná.
Aztán ott van a gonosz. Ő leginkább egy Merlin vagy Robin Hood korabeli boszorkányra emlékeztet, akitől gyerekként mindig is féltünk. Hosszú, ősz haja megcsillan a zöld fényben, földig érő ruháját mindig maga után húzza, és ráncos arca folyton a közönség tekintete előtt lebeg.
Eszünkbe jut még Pierrot, akinek könnycseppje akár a fájdalmat is szimbolizálhatná, de a kezdeti némafilmes vonások és a vicces járások jellegével ellensúlyozza őt a darab Chaplin-es beütése, amitől sokáig nem is nagyon tudunk elvonatkoztatni.
Mindez természetesen korhű. Hiszen a császárság korabeli fehér púderes bőr nem üt el a századfordulótól, ahogy a monarchia sok nyelve sem zavaró. Hiszen ezek a színészek tényleg úgy állnak a pódiumra, akár az akkori nemesek egy bál parkettjére. Soknyelvűek. Táncukat a zenekar pont olyan bravúrosan kíséri, mint akkor, és frakkjuk is emlékeztet a boldog békeidőkre. Kár, hogy közben cseppet sincs béke, hiszen sorra viszik el a frontra a fiatal „rátermetteket” (szinte mindenki az – a szerk.), és folyamatosan durrog a puskapor az utcákon. Gázmaszkba menetel az úri pompa háta mögött a sereg, és a kurvákat is arcon lehet lőni, ha közlik: elfogyott a bor. A pocsék világ képe keveredik a Ferenc Ferdinánd-merénylet előtti fényűzéssel. Az emberek nem értik valójában, nem tartják racionálisnak, sőt inkább banálisnak vélik a nagyhatalmak emberölő harcát.
A jelmezek és a látványvilág annyira sokatmondó, hogy szinte rossz is a feliratot mutató képernyőkre nézni a jelenetek közben. Főleg, hogy a szöveg sajna nem olyan nagy szám. Én az előadás keretével is vitatkoznék, és a taps után úgy tűnik, ezzel nem vagyok egyedül. Hatalmas a véleménymegoszlás. Sokan azonnal kimennek, morogva, dúlva-fúlva, hogy mi volt ez, míg mások lelkendezve a helyükön maradnak, és agyba-főbe dicsérik, többek között Eszenyi Enikőt, aki az egyetlen magyar a szereplők között. Ritkán látni ilyen ellentétes reakciót kiváltó művet.
S bár azonnal Orwell 1984 regényére gondolnánk a címből, hála égnek, abból nem kapunk semmit. Eredetibb annál a Wilson-rendezés, ami tényleg egy remek, aktuális és kibeszéletlen(ebb) témával foglalkozik.