1999 óta létezik a minden idők legnagyobb buli-szerzeményeit játszó, debreceni Vis Maior együttes. Elmondásuk szerint egyelőre szerencsésen alakul a 13. év. Dr. Kozma Dénes frontemberrel és Orvos György (Szörmók) énekessel beszélgettünk az egyetemista korosztály zenei ízléséről, a hobbizenekarok kitörési lehetőségeiről és a BME-s kötődésről.
SF: Egyre több fesztiválon jelen vagytok. Hogyan próbáltok minél szélesebb körben ismertté válni? Mennyire nehéz ezt vidékről megvalósítani?
Dénes: Mi nem véletlenül voltunk az a zenekar otthon, aki mindenáron ki akart törni, hogy ne csak Debrecenben és annak agglomerációjában játsszon. Egyértelműen hobbizenekarnak indultunk, most is az vagyunk. Tudatosan nem készültünk arra, hogy eljárjunk fesztiválokra. Eleinte az volt a lényeg, hogy kapjunk annyi pénzt, amennyiből eljutunk a helyszínre, meg be kellett vállalni matinékat is. Az első Campus Fesztiválunkon délután négy órakor léptünk fel, a Vekeri Fesztiválon meg ötkor. Ezeket is megbecsültük, mert volt esély, hogy azt mondják, a produkciónk érdemesebb arra, hogy megmutassuk esetleg nagyobb közönségnek, vagy olyan időben, amikor már nem csak a haverok meg a barátok jönnek el. Tudatosságot nem találni benne, mindig csupán magunkat próbáltuk adni, meg azt csináltuk, amiről azt gondoltuk, jó lesz.
SF: Van valami kifejezett célotok, amit el szeretnétek érni?
Dénes: Hogy maximálisan jól érezzük magunkat. El szeretnénk jutni mindenhova. Ahova hívnak, elmegyünk. Esküvőket viszont már nem vállalunk.
Szörmók: Most szombaton csináltuk meg az utolsót.
SF: Mi volt a legdurvább esküvői sztoritok?
Szörmók: Miközben zenéltünk, egyszer csak odajött egy pasas, és mondta, hogy „figyelj má’, izé, boldog szép napok”. Benne van a repertoárban egy bizonyos Boldog, szép napok interpretáció, úgyhogy Dénes örömmel eltette a pénzt, amit az úriember adott a hallgatni kívánt muzsikáért cserébe. A papa utána visszatért, először adott kétezret, utána háromezret, majd követelte, hogy azonnal szóljon a szám. Odajött hozzám, és lehúzta a mikrofonállványokat. Egy esküvőn nem tudsz erre mit reagálni. Volt olyan, hogy koncert közben Dénes bevetett egy Chuck Norris mozdulatot, mert feljött egy fiatalember, aki az effekteket megpróbálta step aerobik padnak használni. Egy esküvőn nem tudod megcsinálni, hogy a vállalhatatlan viselkedésű ünneplőre rákiabálsz, hiszen lehet, tényleg ő fog kifizetni a végén. Ezért is tettük parkoló pályára a dolgot. Meg nem is pengettek olyan jól.
SF: Előfordult, hogy a közönségigény miatt lejjebb kellett adnotok a műsor színvonalából?
Dénes: Mindent a helyén kell kezelni szerintem. Megtehetnénk, hogy nem megyünk el egy akármilyen MLM (Multi Level Marketing – a szerk.) cég rendezvényére, csak azért mert ismerjük a főmuftit. Ám mivel abból kapcsolatok születnek, amik által meghívást kaphatunk sok más helyre és eseményre, érdemes. Nem azt mondom, hogy ezek az esetek megalázóak, de furcsák. Szemben ül velünk háromszáz ember, aki csak ránk figyel, nekünk tapsol. Három darab számot kell elnyomnunk, talán még egy negyedik ráadást is elhúzhatunk a kedvükért, és ennyi. Ezek teljesen mások, mint az igazi koncertjeink. A Tankcsapda, mondjuk, nem vállalna be egy ilyet. Nincs szüksége rá. Amit a Vis Maior ad, nem kell túlmagasztalni, nem kell túlgondolni, egyszerű hülye gyerekek vagyunk. Mindenki csinálja a maga külön életét, mindenki ért az adott hangszeréhez, és tud úgy énekelni, hogy ne sértse a másik fülét. Alapvetően az a fontos, hogy menjünk el, legyünk együtt és játsszunk – remélhetőleg minél több embernek.
SF: Mi közötök van a BME-hez? Hallottam, hogy írtatok már indulókat kari napokra, meg mindenféle műszakis nótátok van, ezért nagyon szeretnek is itt Titeket. Hogyan kerültetek Debrecenből ide?
Dénes: Úgy alakult, hogy valamelyik tagunk jelentkezett a Műszaki Egyetemre. Természetesen nem vették fel, mert nagyobb kvalitásokra lett volna szükség, mint amivel ő rendelkezett. (Azt nem mondom meg, hogy Szörmók volt.) Komolyra fordítva a szót, egy Debrecenből elszármazott kedves barátunk hívta fel a szervezők figyelmét a Vis Maior zenekarra. Egyszer – hogyhogy nem – úgy alakult, ráértünk, ki is fizették azt, amit kértünk, így eljöttünk. Végül azt mondták, lehetne tovább folytatni. Gyakorlatilag egy első fellépés utáni visszreakciókból jött, hogy többször is hívtak minket. Most már kijelenthetem, hogy testvéregyetemünk lett a BME. Mi egyébként a debreceni jogi kar berkeiből származunk. Nagyon szeretünk Pestre jönni, főleg a Műszaki Egyetemre. Itt is szeretnek minket, így vica-versa, ez egy könnyes egymásra találás. Mindenki nagyon boldog.
Szörmók: Az indulókészítés szintén attól a kedves barátunktól jött, akit említett Dénes. A Villanykaron kezdődött, ahol volt stúdió, de tudtak rólunk a Közlekkaron is, mivel oda származott ez a kedves barát. Felötlött bennük, hogy miért ne csináljanak ők is indulókat. Nem akartak ilyen szintipop-os gagyit, inkább valami élőt. Kerestek egy megfizethető, de kib…ott jó zenekart, ezek voltunk mi. Az első dalunknak az Angel, a főjelölt címet adtuk. Utána gyakorlatilag jó pár éven keresztül futószalagon gyártottuk ezeket a slágergyanús felvételeket.
SF: Hogyan működött a szövegírás? Megadtak nektek olyan BME-s kulcsszavakat, mint a hajtány vagy a sörváltó?
Dénes: Magára a csapatra volt bízva, hogy kitalálják, melyik számot akarják, és annak milyen szövege legyen. Gyakorlatilag nekünk annyi dolgunk volt, hogy feljátsszuk a dalt, meg átnézzük a sorokat, hogy mind prozódiailag mind pedig harmóniailag kijöjjön, érthetően énekelhető legyen és fel lehessen ismerni az eredeti alkotás alapjait.
SF: Az említett generáció miért komálja szerintetek azt a típusú retro zenét, amit ti is játszotok? Nem fura, hogy rátok nem pogóznak, hanem táncolnak a fiatalok?
Szörmók: A feeling ragadja meg őket szerintem. Ha azt látják, hogy élvezzük, amit csinálunk, akkor hiteles lesz, felveszik, és nem tudnak elmenni a színpad előtt úgy, hogy ne nézzenek fel: „mi ez”.
Dénes: Feldolgozásokat játsszunk a 60-as évektől napjainkig. Saját szájunk íze szerint korszerűsítünk egy-egy dalt. A KFT Afrika-ja például örökzöld. Olyan, mint a Smoke on the water a Deep Purple-től. Harminc év múlva biztos lesz majd olyan kezdő, gimnazista zenekar, aki azzal a három hanggal fog villantani a csajoknak, mert az egy akkora szám, hogy nem lehet csak úgy lesöpörni holmi „Dávid Getváknak”. Az, hogy most eltolódott az elektronika irányába a zenei ízlés, én szomorúnak tartom, de el kell fogadni, mert az idők változnak. A rock-hangzást akkor sem lehet kinyírni. Az élő zenének és a jól megírt számoknak mindig is lesz keletje. A 90’s évek pedig az egyik legtermékenyebb évtized volt a kimagaslóan jó dallamok körében.
SF: Mennyire ragadtatok ott lélekben az egyetemen? Milyen mértékben húzott magába Titeket az ottani közeg?
Dénes: Ha engem kérdezel, én már 2004 óta nem vagyok egyetemista, szerencsére időben lediplomáztam.
SF: Jogász vagy és egyetemistáknak gitározol. Miért?
Dénes: Mert nagyon jó érzés. A zenekarban 26-tól 36-ig tart az életkori skála. Gyakorlatilag van, aki még az pHd-t csinál (Virág – ének), Szörmók pedig az egyetemi rádió mindenese. Én magam is fiatalokkal foglalkozom. Így kötődünk az egyetemi léthez, de leginkább gólyatáborokban, egyéb rendezvényeken, sörsátorban találkozunk a diákokkal.
SF: Vis Maior. Mi az a visszafordíthatatlan körülmény, amivel a nevetekből kiindulva szembe kell néznetek?
Szörmók: Én 2003 óta vagyok a zenekar tagja, így az ősrobbanásról nem is tudok nyilatkozni. No men est omen – a nevéből lett az ereje.
Dénes: Kinyitottam a tankönyvet latin órán, és ezt a szót láttam meg először. A vis maior lényegében egy mindent elsöprő dolog, ám nem biztos, hogy az ember várja azt a mindent elsöprő dolgot. Kettős rendszer van a zenekar életében is. Egyrészt nem hittük, hogy a próbateremnek titulált garázsból egyáltalán ki tudunk menni azzal a zenei kvalitással, amivel rendelkeztünk, másrészt meg annyi minden történt velünk, hogy az már felsorolhatatlan. Buszlerobbanástól kezdve, út szélén való veszteglésen át, beszakadás, eltörés, otthonhagyás, negyven kilométernyi visszamenés, csúszás, erősítőkimenés, áramelmenés, dobszerkóra ráesés. Minden olyan, ami ebben a névben benne van, velünk biztosan megesett már, és valószínűleg meg is fog.