Taylor Swift valóban hihetetlen, pedig mindig „csak” önmagát adja, semmi mást. Karrierje kezdetétől fogva bámulatosan alkalmazkodik az aktuális fogyasztói trendekhez, de mindezt úgy teszi, hogy soha nem adja fel a személyiségét, mindig teljesen hiteles marad.
2006-tól napjainkig, olyan természetesnek ható könnyedséggel haladt a country felől a country-popon át a tiszta popzenéig, mintha ez csak a „korral járna”. Már az is elképesztő, hogy egy tisztán „amerikai” – és ott is rétegzenének számító – műfaj női előadójaként világsikert ért el, amire egyetlen más country zenész sem volt képes. Emellett mind a négy, korábban megjelent albuma – „Self Titled” (2006), „Fearless” (2008), „Speak Now” (2010), „Red” (2012) – multi-platina státuszt ért el az Egyesült Államokban akkor, amikor az „ingyenes”, vagyis illegális zeneletöltés már mindennapjaink részévé vált.
Azok, akik azzal vádolják Swift kisasszonyt, hogy nincs személyisége, valódi tehetsége, és – sok sikeres előadóhoz hasonlóan – producerek teremtménye, egyszerűen nem vesznek tudomást a tényekről. Legfőbb kifogásuk vele szemben, hogy „szirupos és gyermeteg”, szerelemről és szakításról énekel, ami nem nyerheti el a széles közönség tetszését. Taylor sikere rácáfol ezekre a kritikákra: ő pontosan a korának megfelelő témát, mondhatjuk úgy, önmagát írta bele a dalaiba. Nyíltszívű, őszinte, elragadó személyisége, okos és hatásos szövegei elvarázsolták hallgatóságát, amely már kezdetektől fogva sem kizárólag 10-15 éves kislányokból állt – amint azt sok kritikusa hangoztatja előszeretettel.
Swift, „nyolcadik érzékével”, ahhoz a módszertani kezdeményezéshez csatlakozik, amelynek érdeklődése teljes egészében a formára, az anyag megszervezésére, strukturálására, elrendezésére irányul. Mindez szöges ellentétben áll azzal a figyelemmel, amelyet az idealizmus szentel a formának, amikor az egyedi, a megismételhetetlen, az előzmény nélküli unikum foglalkoztatja, míg az új látásmód értelmében a forma egyetemes, interszubjektív viselkedésmód: egy adott kor és környezet közös intézménye, amely szerint a művészet nem a teremtés csodája, hanem az anyag elrendezése. (Umberto Eco – Opera aperta, Európa könyvkiadó, 1998)
Soha nem állította magáról, hogy ő lenne korának egyetlen tehetséges zenésze – interjúiban gyermeki lelkesedéssel beszél kedvenc zenéiről és zenészeiről, olyan tiszteletet tanúsít munkájuk iránt, amit joggal várhat másoktól is saját személyével és zenéjével kapcsolatban. Mégis úgy tudja megfogalmazni mondanivalóját, kifejezni érzéseit, zenében és szóban egyaránt, hogy az megérint és magával ragad mindenkit, aki nyitott füllel és még inkább, nyitott tudattal hallgatja őt. Hét Grammy-díja és a zenei szakma számtalan egyéb elismerése tehát nem a véletlen, vagy a jó marketing műve.
Az „1989” új korszakot nyit Taylor Swift karrierjében, hiszen ez az „első hivatalos popalbum” amit megjelentetett. A 2012-es „Red” című lemezén olyan zenei mixet és hangszerelést mutatott be, ami teljességgel szokatlan a country, vagy akár a nagyobb alkotói szabadságot engedő „country-pop” világában. A Max Martin & Shellback svéd producer páros az „I Knew You Were In Trouble”-val bravúros zenei innovációt valósított meg, amikor az akusztikus hangszerek által dominált hangszerelésbe a tisztán elektronikus – és sokak által elviselhetetlennek tartott – dubstep szekciót illesztett, de pontosan ettől vált a dal, egyrészt különlegesen egyedivé, másrészt abszolút kortárs darabbá. E sláger sikerének egyenes folytatása az új album, amelyen a svédeken kívül, Ryan Tedder (One Republic), Jack Antonoff, és a Grammy-díjas Imogen Heap is közreműködött. A névsor imponáló, és megmutatja, hogy napjainkra milyen pozíciót vívott ki magának Ms. Swift a zeneiparban. Ez a 2014-ben megjelentetett produkció is teljes egészében Taylor Swiftről szól. Őszinte beszámoló életének új, független szakaszáról, a fiatal felnőtt nő életéről New York Cityben, ami egészen más közeg, mint Pennsylvania – ahol született és felnőtt – vagy éppen Tennessee – ami 8 évig volt az otthona.
A hangszerelés döntően elektronikus, de nem nélkülözi az akusztikus hangszereket sem. Engem nem hangzásában, hanem szellemében, Sting „Englishman In New York”-jára emlékezetet – bár nem melankolikus, és nem jazz – mert a város fényei, sokszínűsége, mérete egyszerre káprázatos és félelmetes az újonnan érkezőnek. Taylort felemeli, felszabadítja, magával ragadja ez a környezet! De nemcsak a város hat rá: felfedezni vélek más, kortárs behatásokat is a zenei mixben: például az Avril Lavigne-féle „Girlfriend vs. Shake It Off” rap-szekciója kísértetiesen hasonlít egymásra, és a szintén Mrs. Kroeger-féle „Rock N Roll vs.Bad Blood” kiáltó vokálja, illetve a [Bonus Track] „New Romantics” (On the ”1989 Deluxe Edition”) esetében, ahol Haim és Icona Pop hangzása keveredik össze Taylor Swift és Max Martin & Shellback duó „olvasatában”.
Érdekes módon az album összességében hatásosabb, mint az azt alkotó dalok önmagukban. Ha valaki csak egy-egy dalt hall – bár mind professzionálisan kivitelezett és külön-külön is szerethető – nem igazán tudja őket hova tenni. Ezek a dalok ugyanis nem szó szerint vett slágerek, céljuk nem a hallgatóság lehengerlése, hanem invitálás Taylor Alison Swift személyes világába. Éppen ezért érdemes az egész albumot meghallgatni és egységes egészként befogadni, mert úgy, egy kétség kívül tehetséges, felfoghatatlanul sikeres, ragyogóan intelligens, valóban szeretetre méltó és bámulatosan szép nő lelkébe nyerünk bepillantást a zene univerzális, mindenki számára érthető nyelvén. Ezen az albumon mindenki megtalálja a szívéhez legközelebb álló dalt. Nekem egyértelműen a sötét tónusú, leginkább a 2010-es „Haunted”-vel rokonítható „I Know Places” a kedvencem, de hasonlóan kedves számomra az „All You Had To Do Was Stay” vagy éppen az elragadó „How You Get The Girl”,illetve a légiesen kifinomult „Clean”.
Mindez nem azt jelenti, hogy Taylor és munkatársai rosszul döntöttek, amikor „kislemeznek” a „Shake It Off”, illetve a „Blank Space” című dalokat választották, hiszen mindkettőhöz elképesztő videó készült, és mindkettő vezette a Billboard Hot100 single-listáját, (a „Shake It Off” 4-szeres platina single lett az Egyesült Államokban). S ha már a számokról beszélünk: amikor ezeket a sorokat írom, az „1989” már régen 2-szeres platina album, így Taylor Swift sikere 2006-os debütálása óta töretlen, és ő még csak most lett 25 éves… Csodálatra, de minimum tiszteletre méltó teljesítmény ez tőle, aki feltétel nélkül lehet fiatal lányok és felnőtt nők példaképe éppúgy, mint őszinte rajongásunk tárgya, mert produkcióiban és a személyében sincs semmi, amit távol kellene tartanunk magunktól! Persze vannak – és mindig lesznek -, akik engesztelhetetlenül „gyűlölni” és kritizálni fogják őt, de ezeket az féltékeny, irigy, dühös és végső soron szánalmas embereket nem akarom meggyőzni az igazamról. Taylort idézem inkább: „Haters gonna hate, I’m just gonna shake, Shake it off”!