Bírom az öreget, de sosem tudja mikor kell abbahagyni. Mindjárt besötétedik annyi ideig maradtam nála, és még félúton sem vagyok. Kicsit el is fáradtam a sok szövegtől. Mondjuk, inkább vezetek hazáig félholtan, minthogy tovább hallgassam, a “majdnem találkoztam…”, “csak egy nap híján én nyertem” kezdetű meséit. Oké, most majdnem koccantam, meg kicsit elkezdett esni is,…

Egy vastag fonatot nem lehet olyan könnyen elnyisszantani, mint a filmekben; a valóságban nyiszetelni kell, mert elakad az olló. Panni kisétált a fürdőszobai nagytükörhöz, és hitetlenkedve bámulta magát, meg kezében a saját haját.

Már csak egy kocka, ez nem oszt, nem szoroz, megeszem, elfogyott a tábla epres-milka, édes, túl édes, nem baj, megeszem, meg kell ennem, hogy túl legyek rajta. A csokin, meg a Márkon, mindenen.

Andika bement a terembe, az edzőcipőjét kint hagyta a küszöbnél, és leterítette a földre a kölcsönzött polifoamot. A combgyakorlatnál a bokájára tetovált jin-jangból merített erőt, a hasizom erősítésénél próbált a derekára tetovált kínai írásjegyekre gondolni, de az ismeretlen szöveg nem sok motivációt tartogatott számára. Lóg a belem, baszd meg, ez neked női torna?, legszívesebben ezt…

Nincs és nem is lesz! Az anya ezzel lezárta a beszélgetést, a fiú pedig megsemmisülten hallgatott. Nyolc évének minden öntudatával bizonygatta még egy perccel ezelőtt, hogy ő igenis el tud látni egy kiskutyát. Eteti, fésüli, sétáltatja, szereti.

A pirosnál látta meg őt Zsuzsa. Minden úgy történt pontosan, mint hónapokkal ezelőtt: András vezet, ujjaival idegesen dobolva vár a zöldre, és üvölt a mellette ülő nővel. Zsuzsa tisztán látta, hogy a nő zokog, a férje pedig tajtékzik a dühtől.

Eszébe jutott, amikor még otthon, vidéken sütött pizzát. Ott nincs minden utcasarkon egy pizzázó, vagy gyrosos, amik árasztják magukból a lejárt hús szagát, mint itt, Pesten. Otthon a friss fűszerek aromája járta be a konyhát, miközben apróra vágta, és megszórta vele az ételt.

Nem érzékel sokat, itt csak jelen van és nincs múlt vagy jövő. Csak a jelen végeláthatatlansága, ahol minden perc tökéletesen egyforma.

Olyan volt, mint régen a nagyival a zeneakadémián, évente hat szombat, karmester vezényelt és mesélt, a muzsika világa, felvettem a szép ruhám meg a lakkcipőm, a szünetben kaptam linzert, és a nagyi a kék selyemblúzához a gyöngyös fülbevalóját vette föl

Aztán végre mindenki kiment a kórteremből, én meg egyedül maradtam a gyerekkel, a lányommal, meg kell szoknom a nevét, hogy Dorka, és miközben szoptattam, azon tűnődtem, milyen kár, hogy ez a Dorka igazi.