Imádom Woody Allen-t. A humorát, az őszinte önostorozását, a szokatlan ötleteit és a nagy felismeréseit. Ezért eldöntöttem, hogy hetente kivesézek egyet a filmjei közül. Az eheti választásom az Agyament Harry. Nem tudok spoilerezés nélkül filmkritikát írni, mert úgy érzem, a lényegi mondanivalóm veszne el, ezért előre szólok, hogy most éppen spoilerezek.
Agyament Harry főhőse egy New York-ban élő író. Az ürgében az az érdekes, hogy pokolian szemét módon viselkedik a nőkkel. A feleségét megcsalja annak húgával, és a titkos szeretői státuszban lévő húg a feleségtől, saját nővérétől tudja meg, hogy Harry (vagyis Woody) csalja a feleségét (és ezáltal sógornő-szeretőjét is), méghozzá egy huszonévessel.
Később összejön pszichológusként dolgozó második neje egyik betegével. A terapeuta-feleség pedig kiborul, hogy miért kellett neki éppen egy pácienssel félrelépnie. Harry azzal védekezik, hogy azért, mert nem járnak el sehová, így nem volt más választása, minthogy a lakásán praktizáló nő egyik betegét szedje fel. A mindig megértő és toleráns pszichológus ettől oly mértékben kikészül, hogy egy ülés alkalmával leüvölti egyik férfi páciensét, aki épp a kanapén nyöszörögve mesél a gyerekkoráról.
Neki azonban nem elég a sok zűrös szerelmi viszony. Íróként nem átallja kalandjait regénytémaként felhasználni. Nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Megcsalt, elhagyott, dühös szeretői pedig könyvesboltok polcain, bestsellerek fejezeteiben szembesülhetnek újra Harry-vel folytatott liezonjuk szaftos részleteivel.
Harry úgy gondolja képtelen szeretni, mert az anyja meghalt a születése pillanatában, és apja ezt sosem bocsátotta meg fiának. Így csalódott a szeretetben, ezért minden partnerét megkéri, hogy ne szeressen belé, mert ő úgyse képes viszonozni. A drámafüggő nőknél azonban a szerelembe esés biztos receptje az, ha a férfi közli: ő képtelen szeretni, a képlet működik, egyre-másra gyűjti a skalpokat. Egészen addig, amíg egyik fiatal tanítványa megfogadja Harry tanácsát: valóban nem szeret bele, helyette hozzámegy Harry legjobb barátjához. Főhősünk kétségbeesve konstatálja, hogy mégis szerelmes lett, depresszióba esik, ráadásul írni is képtelen. Hogy végére járjon szenvedéseinek, alászáll a pokolba. A szürreális megoldásokat imádó Woody Allen ötlete, hogy a pokolba egy hatalmas ipari liften keresztül lehet leereszkedni, ahol egy női hang bemondja, most épp hányadik bugyornál tartunk, és milyen bűnök elkövetői szenvednek itt. A zsebtolvajok például ugyanabban a bugyorban vannak, mint a könyvkritikusok. Külön bugyrot kap a média, ami sajnálatos módon megtelt.
A pokolban Harry találkozik az apjával, aki azért került oda, mert nem adott elég szeretet a fiának, és hibáztatta őt anyja haláláért. Bár Harry haragszik apjára, az örökkéválóságig tartó szenvedést mégis soknak találja, így hát megbocsát neki. Szeretné felküldeni faterját a mennybe, az öreg azonban sokkal szívesebben menne inkább kedvenc kínai éttermébe. Harry nem találja meg az igaz szerelmet, de annyit elér, hogy rájöjjön szeretetfóbiája okára, és kikeveredjen az alkotói válságból: írni kezd egy alakról, aki annyira szerencsétlen a való élethez, hogy inkább a művészet álomvilágában éli ki magát.
Tetszett a film, mert két olyan kérdést is feszeget, amit szinte mindenki feltett már magának. Az egyik: miért félek szeretni? A másik pedig minden írók örök problémája: hogyan írjak úgy az életemről, hogy ne bántsak meg másokat? A film tele van őszinteséggel, humorral, meglepő és szürreális megoldásokkal. Meg persze a színészek játéka, a helyszínek és a hangulatos zenék is rendben vannak. Úgyhogy be is teszem a következő Woody Allen filmet, hogy melyiket, az legyen egyelőre meglepetés.