Az Ősember, kicsi az ős, de hős (angolul: Early Man) címmel most mozikba kerülő angol animációs film, Nick Park, a Wallace és Gromit, a Shaun a Birka, és a Csibefutam alkotójának legújabb meséje.
Jövőre lesz harminc éve, hogy az idén hatvanadik évét betöltő, Oscar-díjjal jutalmazott brit rendező és animátor első munkája elkészült az Aardman Animations stúdiójában. A Wallace és Gromit gyurma-animációs mese sikere alapozta meg Park és a ’72 óta működő stúdió hírnevét. A gyurmafigurák minden egyes mozdulatáról külön-külön lőtt fotókból összevágott mesefilm elkészítése meglehetősen körülményes, hosszadalmas, és precíz feladat, amihez a mai világban már természetesen némi számítógépes utómunkát is alkalmaznak. A minden idők egyik legkedveltebb animációs meséjévé váló Wallace és Gromit sorozat mind az öt epizódját Oscar díjjal jutalmazta a szakma. A Wallace és Gromit harmadik epizódjában jelent meg Shaun, a birka, akinek a kalandjairól 2007-től kezdve, 10 éven keresztül, összesen 150 részt forgattak le a stúdióban. Talán a meglehetősen pénz-, anyag-, és energiaigényes munkafolyamat az oka annak, hogy a 2000-ben bemutatott Csibefutam után csak tizenöt évvel később, 2015-re sikerült elkészíteni a Shaun birkának szentelt, második egészestés gyurmafilmet az Aardman Animationsnél. A Shaun the Sheep Movie 100 millió dolláros bevétele teremtette meg az anyagi feltételeket arra, hogy vászonra vihessék a még kőkorban ragadt, és az immár bronzkorban élő őseink konfliktusát bemutató gyurmamesét.
Az ősemberek egy égből származó különleges kő által fedezik fel maguknak a focit, majd töltik ezt követően játékkal, nyúlvadászattal, és barlangrajzok festegetésével, békében az elkövetkező pár száz évet, míg végül egy náluk sokkal fejlettebb fegyverekkel rendelkező nép ront rájuk otthonukban. Miközben a világtól elzárt kis völgyükben az előemberek a nagy háborítatlanságukban már végül futballozni is elfelejtettek, szép lassan elhaladt mellettük az idő. A kőkori bunkókat a kietlen sivatagba zavarja a bronzkor népe, amit a törzs legifjabb tagja, Öcsi nem hagy annyiban és egy mindent eldöntő focimeccsre hívja ki a zsarnok bronzkori vezér, Kupor csapatát. A meccs tétje, hogy a kőkori törzs csapata győztesként visszakapja otthonát, vagy vesztesként örök száműzetésre ítéltessen. Kupor hatalmas bevételt és könnyű győzelmet remél, így elfogadja Öcsi ajánlatát. Öcsi visszatérve a törzséhez szembesül azzal, hogy a mamutvadászathoz hasonlóan, a labdarúgásról sincs semmi fajta fogalma kis paleolit közösségének. Öcsiék egyetlen reménye, a bronzkori városból hozzájuk csatlakozó Muska, aki ügyesen focizik, és érti is a játékot. Muska abban bízik, hogy egységes csapatként, együtt küzdve, lehet esélyük az elbizakodott futballsztárokból álló bronz csapat ellen.
A kőkori és a bronzkori népek konfliktusát a futball világába átültetni kellően szórakoztató alapkoncepciónak tűnik egy animációs mesefilm számára. Kérdéses azonban, hogy a 6-12 éves korosztályba tartozó célközönségen kívül, családi filmről lévén szó, azok szüleit is le tudja-e kötni? Az utóbbi idők legkedveltebb animációs filmjei, mint amilyenek mondjuk a Wall-E, a Toy Story 3, vagy a Lego Movie, többek között azért arattak akkora sikert, mert a felnőttek számára készült filmekhez mérten is viccesebbek, látványosabbak és tartalmasabbak voltak. Az élvonalba tartozó animációs gyerekfilmektől ma már elvárjuk, hogy egyfajta társadalomkritikát megfogalmazva, mintegy tanulsággal szolgáljanak, kellően összetett karaktereik által elmesélt történeteikkel. Az Ősemberrel kapcsolatosan e tekintetben akadnak a legnagyobb hiányosságok, mert bár tagadhatatlanul foci témájú filmről van szó, többet tartogathatna a gyerekek, és kevesebbet a focirajongók számára. A mesét nézve ugyanis az volt a legerőteljesebb benyomásom, hogy cuki módon próbálják elmagyarázni nekem a profi és az amatőr futball közti különbségeket, vagy mondjuk bemutatni a sportág legnagyobb hibáit. Vélhetően én vártam túl sokat a mondanivaló, a poénok, vagy a karakterek terén egy mesétől, amiben kőkori előemberek fociznak, így el kell ismernem, hogy a koncepció végül is működik. Az Ősember összességében tehát egy nagyon látványos, valamivel már kevésbé vicces, de kétség kívül még mindig eléggé szórakoztató, és kellően aranyos mese ahhoz, hogy valamely fiatalabb családtagunk kíséretében mi is beüljünk rá.