Mi a közös Alföldi Róbertben, az Átrium Film-Színházban, Varró Daniban és Gothár Péter rendezőben? Mindannyiuknak köze van Martin McDonagh abszurd humorba burkolt, kesernyés vígjátékához, a Vaknyugathoz. A groteszk poénok és fura szöveg mögül néha kikukucskál a jó öreg magyar valóság ír köntösben.
Adott két örökké veszekedő fivér, egy alkoholista, önértékelési válságban szenvedő pap, valamint egy krumplipálinkát áruló, fűvel-fával kikezdő,alpári, ám mégis szexi falusi lány egy isten háta mögötti, ír falucskában. Coleman (Rétfalvi Tamás) és bátyja, Valene (Ficza István) épp elvesztették apjukat egy furcsa balesetben, amelyről egyre többen gyanítják, hogy gyilkosság volt. 
A fiúk a halotti tor felett ülve egymás fejéhez vágják a másik ellen elkövetett bűneiket, gyerekkori csínyektől kezdve felnőttkori vitákon át, egymás szerelmi életének tönkretételééig. A folyton rivalizáló fivérek szócsatái kacagtató poénokként szolgálnak, mégis fojtogató a néző számára a családi összetartás teljes hiánya, az örökségen való civódás az apa még ki sem hűlt holtteste mellett. A szeszes flaskával igencsak jó barátságban lévő Welsh atya (Alföldi Róbert) mindhiába próbálja őket összebékíteni. Coleman és Valene konfliktusán keresztül rádöbben szakmai sikertelenségére, hogy nem képes a kis közösség lelki pásztoraként kiemelni a helyet az erőszak, a szegénység, az irigykedés és a lopás tobzódásából. Ez olyannyira elkeseríti, hogy búcsúlevelet ír a fiúknak, majd a vízbe öli magát. A testvérek az események hatására látszólag kibékülnek, megvallják bűneiket, de végül minden egy cinikus és színlelt játszmába torkollik, egymásra licitálva kérnek újra és újra bocsánatot.
Alföldi Róbertet hosszú idő után láthatjuk újra színpadon, hatalmasat alakít Welsh atya személyében. Az álszent vallásosságot és erkölcsösséget ironikus poénokkal kifigurázva ő a legviccesebb, a legszimpatikusabb karakter. Rezignáltan látja be, hogy jó szándéka ellenére az embereket nem sikerül jobbá tennie: hivatása, élete teljes kudarc. Búcsúlevelét felolvasva azt éreztem, kicsit a mai magyar társadalomhoz, hozzánk is szól, tőlünk is elköszön a Nemzeti Színház igazgatói posztjáról távozó művész. Olyan korban élünk, amikor az értékek megkoptak vagy újra kell őket értelmezni, senki nem tudja, milyen irányba induljon, kit vagy milyen eszmét kövessen. Nagy szükség lenne egy Welsh atya-szerű tökéletlen, mégis szeretni való, hiteles, jó szándékú vezetőre.
Alföldi színészi teljesítménye mellett a nagyszájú fruskát játszó Mészáros Piroska alakítása tetszett a legjobban. Egy éles nyelvű, cserfes, mókás, nő létére mégis tenyeres-talpas, kikapós leányt láthatunk, aki mégis tiszta szívvel próbálja átverekedni magát nehéz életének buktatóin. A fivérek vitatkozása bár vicces, egy idő után idegesítő, néhol túljátszott. Ficza Istvánnak remekül megy az irigy, ellenszenves Valene karaktere, mellette Rétfalvi Tamás Colemanként számomra szürke és jelentéktelen. Alföldi szakmai fölénye felettébb átütő, mellette mindenki mellékszereplőnek tűnik. Hiánya erősen érződik a második felvonásban.
A retro díszletek minimalizmusa az egész előadásnak egyfajta hiánygazdaság-jelleget, fridzsiderszocializmus-hangulatot kölcsönöz. Tökéletesen beleillik a néhány hónapja a Merlin Színház hamvaiból feltámadó Átrium mozi kicsit kortárs, kicsit múltidéző miliőjébe.
Gothár Péter először 2004-ben állította színpadra a darabot a Pesti Színházban. A McDonagh több művét is jegyző rendező Alföldivel ápolt jó kapcsolata miatt is vállalta el a feladatot. A mű a gyerekverseiről is méltán ismert kortárs költő, Varró Dani fordításában hallható. A szöveg különlegessége az ismétléseken alapuló, már-már nevetségesen túlkomplikált és terjengős, kicsit L’art pour l’art-ra emlékeztető, furcsa párbeszéd. A magyar változatban remekül sikerült visszaadni, a bizarr, tragikomikus hangulatot ez is fokozza.
Sokakból visszatetszést váltott ki a Chio márka erőteljes, már-már tolakodó jelenléte az előadás során. Az eredeti műben a testvérek ugyanis gyakran vitatkoznak egy bizonyos márkájú, Írországban kapható hasábburgonya miatt. Erre a termékre kellett találni egy hazánkban is kapható chipset. A választás a Chio-ra esett, a cég kihasználva a reklámlehetőséget mindjárt szponzorrá avanzsált. A közismert rágcsálnivaló logója azonban a darab plakátjára is befurakodott, a színházjegyhez ajándék chips járt, a márkanév pedig többször elhangzott a darab folyamán. A zúgolódók attól tartanak, a gyűlölt globalizáció a kultúra szentélyébe is bepofátlankodik, az optimisták szerint viszont nem kell ezt túlparázni. Kapunk egy jó példát az ördögtől való multik és a gyakori pénztelenséggel küzdő művészeti élet szépséges együttműködésére. Egy biztos: a nézők nyertek ezen az “üzleten”.